Legyőzöttek - Kiállítás a Terror Házában
"A kegyetlen és nagyon súlyos áldozatokat követelő, elhúzódó harcok a végsőkig igénybe vették mindkét ország emberi és anyagi erőforrásait... Ezért a megszállt területekről deportáltak millióit dolgoztatták kegyetlen és embertelen körülmények között, munkatáboroknak nevezett rabszolgatelepeken."
Így kezdődik az az ismertető, amely a Terror Háza múzeum Rabszolgasorsra kényszerítve című kiállítását mutatja be az érdeklődőnek. Talán nem véletlen, hogy e bevezetés után az ember bizonyos gyanakvással olvas tovább és nézi meg a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én nyílt tárlatot.
Nem kell ahhoz történésznek lenni, hogy tudjuk, a második világháborúban nem a náci Németország és a kommunista Szovjetunió vívott élet-halál harcot, hanem két szövetségi rendszer. A valóban a náci Németország vezette fasiszta koalíció, amelynek sajnos Magyarország is tagja volt, és a demokratikus hatalmakat - így az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát, Franciaországot - tömörítő koalíció, amelynek a Szovjetunió is tagja volt, és aratott győzelmet a fasiszta szövetség felett. Ezért történhetett, hogy a háború befejezése után Németország iszonyú büntetést kapott: rendkívüli módon megcsonkított területét a győztesek kettéosztották, és ezt az állapotot majd egy fél évszázadon át fenntartották, több mint tízmillió németet pedig elűztek születési helyéről. Ezen az 1989-ben bekövetkező átalakulás is csupán annyit változtatott, hogy a két Németország egyesülhetett egymással, de a második világháború előtti területekből egyetlen négyzetmétert nem kaphatott vissza, az elűzött németek kárpótlásáról pedig egyetlen olyan ország sem kíván hallani, amelyben azok korábban éltek.
Amint a náci Németországot megbüntették a győztesek, úgy jutalmazták meg a kommunista Szovjetuniót. Azon túl, hogy megtarthatta azokat a területeket (például a balti országokat), amelyeket Hitlerrel egyetértésben kebelezett be 1940-ben, érdekkörébe vonhatta (csatlósává tehette) Kelet-Európa országait, arra való tekintet nélkül, hogy a háborúban Németország ellen harcoltak-e vagy sem. S hogy a Nyugat felfogása a Szovjetunió második világháborús szerepének megítélésében semmit sem változott hat évtized alatt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy George W. Bush elnök a minap ígérte meg Vlagyimir Putyin elnöknek Pozsonyban: részt kíván venni Moszkvában a győzelem napja alkalmából rendezett idei rendezvényeken.
A kitelepítések, a málenkij robot, az emberek tömeges elhurcolása sem egyszerűsíthető le a német-szovjet, náci-kommunista "élet-halál harcból" következő munkaerőhiány, sem a kommunizmus kérdésére. Stark Tamás történész, a háborús demográfia talán legjobb magyar szakértője a História című folyóiratban nemrég megjelent, Népességmozgások Közép-Kelet-Európában című írásában arra mutat rá, hogy 1939 és 1948 között a régió valamennyi országában a tervek között szerepelt, illetve megvalósult embercsoportok üldözése és kitelepítése. Volt, ahol etnikai, volt, ahol faji és volt, ahol osztályalapon, de kombinálódtak is az elvek. Az 1939-1943 között született náci tervek nemcsak a zsidóság megsemmisítését tűzték ki célul, hanem több millió németnek az ukrán-orosz területekre való telepítését, több mint 30 millió fajilag alsóbb rendűnek minősített szláv lakosnak pedig Nyugat-Szibériába való deportálását is tervezték. Benes, Csehszlovákia németek által elűzött elnöke Hitlerrel egy időben, már 1939-ben szövögetni kezdte az etnikailag tiszta Csehszlovákiával kapcsolatos elgondolásait. Ezek ellen csupán a cseh kommunisták tiltakoztak, ők is beadták azonban a derekukat, amikor 1943 decemberében Benes megegyezett a kollektív bűnösség elvéről Sztálinnal. Az etnikai tisztogatás szándéka vezette 1940-től a lengyel és a szerb politikusok terveit is. Monumentális elképzeléseket fogalmaztak meg 1941-ben a román tervezők: mintegy hatmillió zsidótól, orosztól, bolgártól, szerbtől, némettől, töröktől és természetesen magyartól kívántak megszabadulni, ráadásul úgy, hogy az ezen etnikumoktól majdan megtisztítandó területek (például Észak-Erdély) az adott pillanatban nem is álltak román fennhatóság alatt. Amint tudjuk, az említett tervek közül sok megvalósult. A németeké, ami a zsidóságot illeti, igen nagy, más vonatkozásban sokkal kisebb mértékben. A lengyeleké és a cseheké szinte százszázalékosan. A románoké mérsékeltebben és más módon, mint ahogy elgondolták. A Kárpátokon túli területeken deportáltak, elpusztítottak mintegy 300 ezer zsidót, a háborút Romániában túlélő németek pedig a még megmaradt zsidókhoz hasonlóan hagyták el szülőföldjüket a Ceausescu-korszakban. A magyarság fogyása 1944-1945 fordulóján kezdődött, amikor az úgynevezett Maniu-gárdák bosszúhadjárata elől mintegy százezernyien menekültek az anyaországba. Tőlünk viszont mintegy 200 000 németet deportáltak a magyar hatóságok. Csupán azért ennyit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által megszabott 510 000-rel szemben, mert a magyar kormány a határon túli magyarság érdekében nem kívánta a magáévá tenni a kollektív felelősség elvét.
Hogy Magyarországon mi történt a szovjet megszállást követően, azt Stark a következőképpen összegzi: "Magyarország jelenlegi területéről... elvben csak a német nemzetiségűeket hurcolták el, de a valóságban a deportál-tak nagyobb része magyar volt. A szovjet fogságba esett civil magyarok
Ezek a számok is mutatják, nem túlzott Mádl Ferenc, amikor a Rabszolgasorsra kényszerítve című kiállítást megnyitó beszédében a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának, egyik legsúlyosabb veszteségünknek nevezte a történteket. Ám a köztársasági elnök arra is figyelmeztetett, hogy e veszteségekben fel kell ismerni saját hibáinkat. Vétkeink is közrejátszottak abban, hogy hazánk nem volt képes megvédeni polgárait, mondta beszéde elején. A végén pedig azt kárhoztatta, hogy hagytuk háborúba hajtani népünket.
És ez az, ami hiányzik a Terror Háza múzeumának a magyar szenvedést különben megrendítően bemutató kiállításából. A saját felelősségnek legalább az érintése. Annak a kimondása, hogy a málenkij robotnak, az ártatlan magyarok elhurcolásának nagyon súlyos előzményei voltak magyar részről. A magyar katonaság ugyanis 1941-től több mint két esztendőn át megszállóként tartózkodott a Szovjetunió területén. A kiállítás említett ismertetőjében azt olvashatjuk, hogy a megszálló szovjet katonák Magyarországon "Háborús jussuknak tekintettek asszonyt, leányt, jószágot, vagyont". Sajnos ugyanezt a megszálló magyar hadseregről is elmondhatjuk. Egy magyar katonaorvos például ezt jegyezte fel a Don-kanyarban írott naplójába: "Az úton bementem több házba. Szereztem egy szép, faragott angyalfejet, otthon a gyerekszobába lesz jó, az ágy fölé, őrangyalkának... Egy zománcozott Szent Miklós-képet szép kerettel egy házban egyszerűen leakasztottam a falról. Egy szót sem mertek szólni. Ezeket tehát már beszereztem, a későbbiek közül már csak válogatni fogok. Nagyon szép darabok, csak ne lenne az ember olyan lusta és fáradt, hogy mindig leszálljon a kocsiról a házakat átkutatni." A Rubicon című történelmi folyóirat ez évi első számában olvashatjuk Ungváry Krisztián tanulmányát a Szovjetunióban elkövetett magyar háborús bűncselekményekről. A történész jelzi, hogy ezek története nehezen rekonstruálható. Ugyanis a magyar egységek jelentései pontatlanok, az eseményeket nem követte vizsgálat, és a velük kapcsolatos szovjet levéltári anyag máig nem kutatható. Ami azonban már ma is megismerhető, elborzasztó. A magyar jelentésekből az derül ki, hogy katonáink a valódi vagy az állítólagos partizántevékenység ürügyén pusztítottak a leggyakrabban és a legkegyetlenebbül. Falvak sokaságát égették fel, ártatlanok tömegét ölték meg. És azok a katonák, akik egyszer belekóstoltak a gyilkosságba, az ártatlan lakossággal is a legnagyobb kegyetlenséggel bántak.
Jaj a legyőzötteknek! Ez a Terror Háza múzeum kiállításának jelszava. Bizony jaj. És nemcsak nekünk magyaroknak, hanem mindig, mindenféle legyőzötteknek. Egy a háború befejezésének hatvanadik évfordulóján megszülető kiállításnak erről (is) kellene szólnia. Különben csak önsajnálatot és gyűlöletet kelt.
