A szürkefejű albatrosz születési helyétől, az Atlanti-óceán déli-sarki régiójában elterülő Dél-Georgia partjaitól egészen az Indiai-óceán délnyugati vidékéig repül, miközben hosszú időt tölt a nyílt tengeren. A madarak az út során több ezer kilométert lebegnek és vitorláznak, sőt repülés közben alszanak is.

Az albatroszokat egyébként szokatlanul hosszú szárnyuk teszi képessé arra, hogy néhány nap alatt átvitorlázzanak az óceán felett úgy, hogy az idő nagy részében meglovagolják a szelet, szárnyaikat szinte mozdulatlanul tartva.

Az albatroszok száma az egész világon rohamosan csökken, ami több okra vezethető vissza. Ezek a madarak, bár a levegőben kecsesen szárnyalnak, a földön lassan és sután mozognak. Hosszú szárnyuk és kissé gömbölyded testük gátolja őket a gyors felszállásban. A hosszú életű, ám nem minden évben és csak kevés fiókát költő albatroszt ez könnyű prédává teszi, amit csak súlyosbít az, hogy nem tanulta meg az emberektől való félelmet. A rájuk leselkedő legnagyobb veszély azonban a fenékhorgos halászat, az a módszer, amelyet tonhalfogásra használnak. Ilyenkor a hajó hátulján leengedett vontatmányzsinegen több száz horog van, s mindegyikre egy tintahalat akasztanak csalinak. Amikor az albatrosz lecsap, hogy elvigye a tintahalat, néha a horgot is lenyeli, elmerül a nehéz fenékhoroggal, és megfullad.

A természetvédők most azt remélik, hogy a nyomkövetés adta új és biztos információk birtokában határozottabban léphetnek fel a világ legnagyobb tengeri madarainak érdekében. A halászat szigorú szabályozásával véleményük szerint akár 75-90 százalékkal is csökkenteni lehetne a pusztítást.

Szürkefejû albatrosz