Idegen volt az a gyerek...
Ha eljut Hágába az ügye, ha nem jut, ha igazat ad neki a nemzetközi bíróság, ha nem, azon a tényen semmiféle ítélet nem tud változtatni, hogy Halász Ferenc kisfia, az élénk, barátságos tekintetű Ferike autista. A pereskedés ezzel a ténnyel függ össze.
A 2000 óta a Nyíregyházához közeli Napkoron, korábban az ukrán határ melletti Újkenézen élő, kétgyermekes Halász család története az autistákat nevelő szülők tipikus históriája lehet: az ember először csak azt látja, hogy valami nincs rendben a gyerekkel, de később rá kell döbbennie, hogy amit eleinte múló rendellenességnek hitt, az sajnos visszafordíthatatlan folyamat. Sovány vigasz, hogy az autizmust a szakirodalom nem tekinti betegségnek, pláne nem elmebetegségnek, hanem az agyműködés fejlődési zavaraként írja le, amely genetikai tényezők vagy az agyat ért károsító hatások következményeként alakulhat ki. Az autisták nem tekintendők értelmi fogyatékosoknak sem, igaz, előfordulnak közöttük olyan személyek, akik értelmi fogyatékosok is. Ferike ilyen.
1994-ben született, a testvére, Ibolya 1998-ban. A kislány egészségével nincs semmilyen probléma, idén kezdi az első osztályt. Az enyhén értelmi fogyatékos kisfiú a nyíregyházi Bárczi Gusztáv Általános Iskola speciális, autistákkal foglalkozó csoportjába jár. Habár 11 éves, még csak harmadik osztályos. Az anyjuk, Ibolya a gondozásra szoruló kisfiú miatt nem helyezkedett el sehol, jelenleg méltányossági gyesen van.
A kisfiúnál már egész kicsi korában jelentkeztek beszédzavarok, furcsán viselkedett másokkal.
- Nem lehet elmagyarázni, hogy Ferike milyen volt - mondja az apja. - Későn tanult meg beszélni, sokáig nem volt szobatiszta, és másképpen játszott, mint a többiek. Mostanra - végül is - barátságos, kedves és érdeklődő gyerekké vált, csak... Tudja, nagyon kommunikatív, könnyen teremt másokkal kapcsolatot, mégis olyan... Olyan furcsa.
A szülők 1999-ben, amikor Ferikét ötévesen beíratták az újkenézi óvodába, még nem tudták, hogy a gyerek autista. Azért került olyan későn óvodába, mert meg kellett várni, míg szobatiszta lesz.
- Az oviban elszabadult a pokol - emlékezik viszsza Halász Ferenc. - Egyre-másra csak azt hallottam, hogy a gyerekem kezelhetetlen, agresszív és verekedős. Ezt nem is akartam elhinni. Először azt gondoltam, hogy nem az én kedves kisfiamról van szó. Hanem egy idegenről. Nekem ugyanis teljesen idegen volt az a gyerek, akiről az óvónők beszéltek. Én csak a furcsa, de azért szelíd fiamat ismertem. A verekedős énjével sohasem találkoztam.
Ferike nem sokáig maradt az óvodában: az újkenézi szülők aláírásgyűjtést kezdeményeztek, hogy a kisfiút távolítsák el az intézményből, különben csoportosan bojkottálják az óvodát. Halászékkal közölték: a gyereket el kell vinniük az intézményből.
- Engem annyira megdöbbentett és feldühített a gyerekemnek a kitiltása, hogy összepakoltam a családot, és harminc év után elköltöztünk Újkenézről - magyarázza Halász Ferenc. A felindultságtól még most, öt év múltán is megremeg a hangja.
Ezután az apa - egymillió forintos kártérítést követelve - beperelte az újkenézi óvodát és az azt fenntartó önkormányzatot, mert úgy gondolta: ha 1999-ben az akkor ötéves Ferikét nem távolítják el erőszakkal az óvodából, hanem a többi gyerekhez hasonlóan felkészítik az iskolára, akkor a kisfiú helyzete ma talán jobb volna.
- A közösség sokat számít a gyereknek! - emeli fel az ujját Halász Ferenc. - És ettől fosztották meg Ferikét, vagyis diszkriminációt követtek el ellene.
Elképzelhető, hogy a kisfiú otthon valóban szelíd, barátságos volt, az újkenézi óvodában azonban ma is úgy emlékeznek rá, mint a közösségbe beilleszkedni képtelen vadócra.
- Ferikével nem lehetett a többi gyereknél megszokott, normális kapcsolatot kialakítani - mondta Jámbrik Jánosné, az újkenézi óvoda vezetője. - Nagyon agresszív volt, bántotta a többieket, félő volt, hogy egyszer nagy bajt okoz vagy magának, vagy másoknak.
Amikor megemlítettem, hogy én találkoztam a gyerekkel a nyíregyházi speciális iskolában, és nagyon kedvesnek, kiegyensúlyozottnak tűnt, az óvodavezető azt mondta:
- Ezt nem vonom kétségbe, hiszen ott bizonyára szakemberek foglalkoznak vele. De mi azt sem tudtuk, hogy autista. Honnét is tudtuk volna, ha erről a szülőknek sem volt tudomásuk? Nem vagyunk gyógypedagógusok, sem pszichológusok. Azt láttuk csak, hogy ő nem a mi óvodánkba való.
Ferike autizmusát 2000 tavaszán állapították meg az orvosok.
- Gondolhatja, hogy mit éreztem - mondja az apja. - Arról ugyan akkor még fogalmam sem volt, hogy mi az az autizmus, de azt megértettem, hogy Ferike soha nem lesz olyan, mint a többi gyerek.
A Halász Ferenc által indított perben a Fővárosi Ítélőtábla 2003-ban mondta ki a végső szót: az édesapa keresetét elutasította, és megállapította, hogy sem az újkenézi óvodát, sem az önkormányzatot semmilyen felelősség nem terheli, a nevelési intézmény nem követett el diszkriminációt a gyerekkel szemben. Az indoklás szerint Halász Ferenc nem tudta bizonyítani, hogy a gyermek a történtek miatt károsodást szenvedett. A bíróság megállapította azt is: még ha a kisfiú az óvodában maradt volna is, a megfelelő értelmi és érzelmi fejlesztése ott nem lett volna biztosítható.
Azóta két év telt el, de Halász Ferenc még mindig abban reménykedik, hogy lesz egyszer egy bíróság, amelyik neki ad igazat.
Mi hajtja előre?
Talán úgy érzi: ha bebizonyítja, hogy ha 1999-ben, abban az újkenézi óvodában tényleg elrontottak valamit, akkor önmaga számára is azt igazolja, hogy ő megtett mindent a kisfiúért.
Amikor megkérdeztem, hogy miért nem nyugszik bele a megváltoztathatatlanba, Halász Ferenc azt kezdte magyarázni:
- Tudja, itt nemcsak a fiamról van szó. Én arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy miféle jogtiprások és egyéb más hátrányok érhetnek egy autista, vagy tágabban fogalmazva, fogyatékos gyereket. Gondoljon bele: ha a fiamat már az óvodában félreismerték, mi vár rá, ha nagyobb lesz? Mi lesz vele, ha mi már nem leszünk? Ki fog szót emelni az érdekében? Azt akarom elérni a nyilvánosság segítségével, hogy változzon meg az embereknek az autistákkal kapcsolatos véleménye. Mert most baj van a társadalom szemléletével. Ha én erre nem hívom fel a figyelmet, egy másik óvodában egy másik gyerekkel ugyanúgy megtörténhet, hogy megalázó módon kitiltják onnét, ahogyan velünk megtörtént.
- A férjemnek mindebben alapvetően igaza van - veszi át a szót a felesége, Ibolya -, de én másképp látom. Talán azért is, mert már belefáradtam ebbe az egészbe. Szerintem le kellene zárni a múltat. Arra kell most koncentrálni, hogy felneveljük a két gyereket. Minek azzal törődni, hogy mi történt évekkel ezelőtt?
A szakszerű és gondos bánásmódnak köszönhetően a kisfiú jól érzi magát a Bárczi Gusztáv Általános Iskola hétfős speciális csoportjában. Az osztályfőnöke Kovács Tünde, aki szerint Ferike jól kezelhető, kommunikatív, kedves gyerek, akinek semmiféle magatartászavara nincs.
- Szaknyelven szólva a kisfiú pervazív fejlődési zavarban szenved - magyarázza -, vagyis sérült a gondolkodási, kommunikációs és szociális képessége, emellett enyhén értelmi fogyatékos. Odafigyeléssel stabilizálni, sőt fejleszteni lehet a képességeit.
Kovács Tünde ismeri a kisfiú történetét. Mint mondta, elképzelhető, hogy Ferike az óvodában agresszív volt, aminek az lehetett az oka, hogy nem a megfelelő bánásmódban részesült. A pedagógustól megtudom azt is, hogy a speciális csoport diákjai hasonló tananyag szerint tanulnak, mint a többi általános iskolás, csak velük szemben kisebb a követelmény. Amikor Ferike jövőjéről kérdeztem, Kovács Tünde azt válaszolta:
- Nehéz megjósolni, hogy milyen felnőtt lesz, de az biztos, hogy egész életében felügyeletre szorul majd.
Ferikével az iskolában találkozom. Az apjával mentünk érte délben, s miután a kisfiú azt hitte, hogy csak fél egykor megy érte az apja, percekig méltatlankodik:
- De nem így beszéltük meg! Azt mondtad, hogy később jössz! Most még nincs itt az idő! Nem ilyenkor szoktál jönni!
Amikor a gyerek megbékül, azt kérdezem tőle:
- Ferike, az iskolát...
Mire darálni kezdi:
- Nyíregyháza, Szarvas utca tizenkettő.
Az apja erre megsimogatja a fejét:
- Hogy megtanultad az iskola címét!
- Azt akartam kérdezni, hogy az iskolát szereted-e? - próbálkozom még egyszer.
- Persze. A matematikát. Meg amikor játszunk.
- Barátaid vannak?
- Igen. Peti, Laci, Tamás. Peti, Laci, Tamás. De Laci verekedős. Én nem vagyok verekedős. De Laci verekedős.
- Az óvodára emlékszel? Azt hallottam, hogy ott állítólag te is verekedtél.
A gyerek erre nem válaszol. Aztán felteszem neki a felnőttek szokásos kérdését:
- Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
- Rendőr! - vágja rá.
Aztán megkérdezem azt is:
- Ferike, tudod, hogy mi az az autizmus?
- Persze!
- És mi az?
Nem válaszol. Elfordul, és a parkolóban álló autók márkáját kezdi sorolni.
Az autizmus szociális, kommunikációs és kognitív készségek minőségi fejlődési zavara, amely az egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet. Ez lehet igen súlyos, járulékos fogyatékosságokkal halmozott sérülés, de többé-kevésbé kompenzált állapot is. A súlyosan érintettek egész életen át teljes ellátásra, a jó képességűek egyénileg változó támogatásra szorulnak. Megfelelő speciális módszerekkel igen jó eredmények érhetők el az autistáknál a nehézségeik leküzdésében és a szociális beilleszkedésben. Az autizmus különböző formáit egységes kórképként "autisztikus spektrumzavarként", illetve "pervazív fejlődési zavarok" csoportjaként definiálja a modern szakirodalom. Az autizmus genetikusan erősen meghatározott, a családokban halmozódik. Gyakoriságát a teljes népességben jelenleg 0,5 százalékra becsülik, a családtagokkal együtt ez a lakosság 1-1,5 százalékos közvetlen és közvetett érintettségét jelenti.
Szabolcs-Szatmár-Beregben több szervezet és intézmény foglalkozik az autistákkal. Ezek közé tartozik a Szabolcsi Esőemberekért Alapítvány, amelynek feladata az autizmussal kapcsolatos információgyűjtés és tájékoztatás, a szervezet többek között folyamatosan informálja az autista gyermekeket nevelő szülőket a kutatási eredmények legújabb fejleményeiről. Az alapítvány titkára, Bandiné Szalkai Mónika érdeklődésünkre azt mondta: Magyarország negyven-hatvan évvel van lemaradva Hollandia mögött, ahol a társadalmi elfogadottsága sokkal magasabb az autistáknak, mint nálunk.
