Tematizálni a politikában bármit lehet - a politikus édesanyja térgyekalácsától felesége őnagysága szőlőbirtokáig, külföldi nyaralásától belföldi luxusvillájáig, az egészségügy privatizációjától a sorozás eltörléséig, az abortusztól a kettős állampolgárságig, a gázáraktól az ügynöklistákig, holokauszttól a felszabadulásig -, de nem mindent, nem minden helyzetben és nem mindenkinek célravezető tematizálni. Mondjuk, akinek vaj van a füle mögött, lehetőleg kerülje a vaj tematizálását, ha pedig ellenfele tematizálja a vajat, ragadja ki kezéből, és mondja azt: "Nos hát, kedves barátaim, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, drága elvtársaim, igen, igen, engem valóban kenyérre lehet kenni, nekem valóban vajból van a szívem, ha az elesettekről, a szegényekről, az éhező árvákról, népünk és nemzetünk felemelkedéséről van szó! De hát olyan nagy baj ez?"

Bár minden tematizálható, jól nézze meg a helyet, az időpontot (és önmagát a tükörben) az a politikus, aki tematizálni akar, nehogy a bedobott és felpörgetett téma elsőként őt találja fejen, vagy a végén őt is leterítse. Nem kifejezetten célravezető például akasztott ember házában a kötelet tematizálni. Hacsak nem háza népe megfélemlítése céljából. Ez esetben persze a kötél tematizálása kifejezetten ajánlatos. Szavunk sem lehet ellene. Mondhatnánk: nem érheti szó a ház elejét.

A politikusnak mindig abból kell kiindulnia, mi a tematizálás célja. Közelebb viszi-e őt politikai célja megvalósításához? A cél a politikában persze mindig ugyanaz: a hatalom megszerzése/megtartása - az ellenfél legyőzése, meggyengítése, hátrányba hozása, lejáratása révén. A tematizálónak tehát ajánlatos olyan témát választania, amellyel őt magát nem lehet közvetlenül kikezdeni, amelyben érintetlensége (legalábbis a közvélekedés szintjén) vitathatatlan, amely egyszerre tünteti föl őt a legjobb, ellenfelét pedig a legrosszabb színben. A tematizáló így újra meg újra a szabadító hős, az igazmondó juhász és a szókimondó legkisebb fiú, egyszóval a közösség gyámolítója, védelmezője, közbenjárója változatos szerepkörében léphet fel, míg ellenfelére a Rágalmazó, a Bajkeverő, a Rosszakaró, a Szerencsétlen flótás, a Harácsoló, a Nagypofájú szerepét oszthatja.

A tematizálás fölötti hatalom megszerzése és ellenőrzése persze nem elvont célja a politikai küzdelemnek. A konkrét téma bedobásának, fölpörgetésének általában az adott politikai helyzetből fakadó konkrét célja is van: figyelemelterelés, ráijesztés az ellenfélre, a rivális párt társadalmi táborának megfenyegetése, megzsarolása, féken tartása, ilyen-olyan belső (párton belüli) lázongások-mozgolódások elfojtása, a párt vagy pártpolitikus népszerűségi mutatói hanyatlásának (vagy az ellenfél népszerűségi mutatói növekedésének) megállítása. De nem csak bedobni, kidobni is lehet témákat. Kiütni egyik témát a másikkal. Kiszorítani, leértékelni, nevetségessé tenni, elbagatellizálni az ellenfél témáit: "Ez maguknak téma? Ugyan, kérem! Az enyémet nézzék meg!" Az ellenfél által felpörgetett témák kiszorítását, elködösítését, elhallgatását, periferizálását, tabuizálását, más témákkal való "felülírását" összefoglalóan "detematizálásnak" nevezem: ahol a tematizálásért folyó harc a mediatizált hatalmi küzdelem meghatározó terepévé válik, ott szükségképpen jelenik meg a detematizálás mint a tematikus robbanópetárdák hatástalanításának legkézenfekvőbb módja.

De még ha a tematizálás sikeres is, ha a tematizáló magához ragadta a kezdeményezést, megelőzte ellenfelét, akkor sincs veszve minden: az értelmezés - újraértelmezés, átértelmezés - segítségével a kezdeményezés visszaszerezhető. Ha valaki tematizálási hátrányba kerül, ha megelőzik, s az ellenfél által feladott téma kikerülhetetlenné válik, akkor értelmezések csáklyáival és kampóival még mindig áthúzhatja saját térfelére, hogy aztán onnan fordítsa szembe a tematizálóval ("bagoly mondja verébnek"). A tematizálás első körben csak valamilyen téma hatásos bedobását (felrobbantását) jelenti, második körben már minden azon múlik, sikerül-e a témát megőrizni, értelmezését uralni, a téma ellopását megakadályozni. Nem szabad megengedni, hogy az ellenfél a téma jobb, hatásosabb értelmezésével álljon elő, rá kell kényszeríteni, hogy védekezzen és új, még "nem bevezetett" témákkal próbálkozzon. Mert - ne feledjük - egy új téma bevezetése olykor komoly politikai és anyagi ráfordítást igényel, míg egy bevezetett téma átvétele - ellopása vagy áthúzása saját politikai mezőnkre - összehasonlíthatatlanul olcsóbb.

Aki egy témát előhoz, és a rendelkezésére álló adminisztratív, pénz- és médiaeszközökkel képes elérni, hogy az egész társadalom, de legalábbis a nyilvánosság ezzel a témával (ellenfele szerint persze: "előrángatott", "mondvacsinált" "áltémával") foglalkozzon (állást foglaljon a témában, vitassa, érzelmi és verbális táncot lejtsen körülötte), az korántsem csak azt határozza meg, miről folyjon a szó (és persze egyszersmind miről ne folyjon) a közbeszédben. Azt is megmutatja, ki az erősebb, ki az úr a politika házában, ki az, aki diktál. Ugyanis az erő - vagy az erő látszata, amely persze ugyancsak erő - mindig annál van, aki meghatározza a politikai tematikát. A tematizáló erő politikai kezdeményező erőnek és tetterőnek látszik.

Aki tematizál, új témát kezdeményez, félresöpri az ellenfél témáját, s ezzel egyben kihívást intéz ellene. Hadat üzen. Viadalra, párbajra szólítja fel. Egyik roham indul a másik után, és mindegyikben a tematizáló a kihívó fél. A győzelmet azonban nem a párbaj kimenetele határozza meg. A győzelem maga a kihívás, a kihívás pozíciójának megszerzése vagy elfoglalása. A kihívó fél pozicionálisan mindig fölényben van. Ha fölényét a tényleges harc lefolytatásának kockázata nélkül akarja megőrizni, akkor újabb és újabb kihívásokat kell ellenfeléhez intéznie. Nem megnyernie kell egy csatát, hanem mindig új csatát indítania. Nem szabad megvárnia, amíg kihívására ellenfele válaszol, hanem újabb kihívással elébe kell vágnia a válasznak, torkára kell forrasztania a szót. Minél gyakrabban sikerül egy politikai erőnek a kihívó szerepében feltűnnie, fölénye annál vitathatatlanabbnak látszik, függetlenül attól, hogy eszébe sem jut megválaszolni az ellenfél válaszát, melyet e kihívására adott. Mielőtt még a verbális csata kimenetele eldőlhetne, odébbáll, és új csatát indít: új témával áll elő.

Ezért igyekszik ma minden politikai szereplő folytonosan a kihívó fél szerepében megjelenni és gyakorlatozni: "Te hívsz ki engem? Röhögnöm kell! Hát ki vagy te, hogy engem kihívj? Majd én hívlak ki téged! Tessék, ezt kapd ki, kishaver!" A kihívás szerepét aztán már ki-ki úgy intonálja, hogy saját táborát megnyerje, a nézőtömegeket a lehető legjobban szórakoztassa, az ellenfelet pedig a lehető legjobban fölingerelje. A kihívásban - a kihívó viselkedésben - eleve benne rejlő és demonstrált fölényérzet az egyik esetben arrogáns, a másikban lehengerlő hanghordozással párosul, az egyik esetben sértegetésekben és gorombáskodásban, a másikban felemelt hangban és gunyoros poénokban fejeződik ki.

A politikai témák érvelő megvitatását a tematizálásért folyó harc váltotta fel, mely mindinkább a versenyfutás jellegét ölti: ki tematizál kit?; ki tematizál mit?; ki tematizál előbb és hatásosabban a másiknál? Ki forgatja gyorsabban a tematizálás forgópisztolyát? Előfordul, hogy egy pártnak úgyszólván orra elől tematizálják el a legjobb témákat. A pártok mindinkább úgy működnek, mintha tematizálógépek lennének. Tematizálni muszáj. De: tematizálni tudni is kell! Aki rosszul - rossz helyen, rossz időpontban, ügyetlenül - tematizál valamit, aki a tematizálási harcban lemarad, könnyen elveszítheti a hatalomért folyó küzdelmet is. Vagy nagyon jól kell megválasztani a témát (mindent egyetlen téma lapjára tenni fel az adott szituációban), vagy témaáradattal - -mennyiséggel - kell elsöpörni az ellenfél amúgy talán jól megválasztott, hatásos témáját. Hadd vigye az ár, hadd kapálózzon - egész a lefolyóig!

A tematizálás kényszere űzi-hajtja a pártokat. És az értelmezés kényszere is, persze. Egymás hajtószíján pörögnek-forognak. Egymás kezéből ragadják ki a tűzforró témát, csak hogy náluk legyen, még ha sütögeti is tenyerüket. Dobálgatják inkább - egyik kezükből a másikba: "Tudod, mit fogsz te tematizálni, kisfiam?!" "Adod ide azt a témát?! Az az én témám! Hogy merted elvenni?" A tematizálási furor a mediatizált politika körülményei között persze nem meglepő. Élet és halál kérdése ez. Egy pártpolitikus addig létezik, amíg ő a kihívó fél, amíg nála van a tematizálás hatalma. Tematizálok, tehát vagyok!