Schmidt Mária úgy véli, nem állítható "hogy mindazokat, akik az ostromlókkal szemben a hazájukat védték, háborús és népellenes bűncselekményekben lehetne elmarasztalni". Ez a két megállapítás igaz is meg nem is. Kétségtelen, az önként, kéjjel gyilkoló nyilas brigantik és a kényszerből harcoló, besorozott honvédek közé nem tehető egyenlőségjel. Attól, hogy valaki egyszerű katonaként a nácik oldalán harcolt, még nem lesz háborús bűnös, ha nem emelt fegyvert a civil lakosságra. De az már nem fogadható el, hogy aki magyar katonaként 1944-1945 fordulóján Magyarországon a szovjetek ellen harcolt, az a hazáját védte, tehát objektíve jó ügyért cselekedett.

Schmidt Mária egy jobboldali fétis intézmény vezetőjeként, a Fideszt kormányzati munkára előkészítő védnöki testület tagjaként nyilvánvalóan nem csupán a maga nevében beszél. Amit mond, kifejezi az elkötelezett jobboldali közönség nagy részének véleményét is: a nyilasokat elítélik, de a nyilas diktatúra és a náci megszállók hadi céljait szolgáló hadsereg tagjait hősöknek tartják. Holott a Budapesten küzdő honvédek azzal, hogy erejüket megfeszítve harcoltak, a Szálasi-rezsim uralmát hosszabbították meg, lehetővé tették, hogy minél több zsidót öljenek meg a pártszolgálatosok. Ez az, amit a jobboldal hívei nem hajlandóak tudomásul venni. Egy ilyen totalitárius diktatúra hadseregének katonái akkor sem lehetnek hősök, ha kizárólag a hadijog alapján háborúznak. Hisz épp az ő "hősies kitartásuk" teszi lehetővé, hogy az arcvonal mögött a diktatúra különítményei gyilkolhassanak. Különben sem csak pártszolgálatosok és katonák vettek részt Budapest védelmében. A bujkáló zsidók utáni kutatásból, a katonaszökevények felkoncolásából, a politikai ellenfelek megsemmisítéséből kivette a részét a Horthy-rendszertől örökölt politikai rendőrség, a tábori csendőrség és a titkosszolgálat is. A kémelhárítás, a csendőri karhatalom és a politikai rendőrség eszköztárában már jóval a német megszállás előtt benne volt a kínzás, a foglyok brutális verése, megalázása. Az ilyen jobboldali szemlélet kompromittálhatja a szovjetek által megerőszakolt nők szenvedéseire való egyébként nagyon jogos emlékeztetést is (l. Kupper András nyilatkozata).

De a baloldal múltszemlélete se sokkal különb. Hiller István ünnepi beszéde a rendszerváltás előtti történelemkönyvek sematizmusát idézte: "Hatvan évvel ezelőtt Budapest felszabadult, akkor is, ha az elmúlt években ezt a most ünneplők csak halkan mondták ki, s csak kapkodták a fejüket, amikor a hangoskodók azt mondták, hogy február 13-a csak valami ugyanolyan rossznak a kezdete volt, mint amilyen rossz véget ért. Ennek vége, elég volt a hamis szavakból." De bizony hamis történetfelfogás az is, ha hősnek tekintünk minden Budapestnél elesett szovjet katonát. A Vörös Hadsereg bakái kétségtelenül a nagyobbik rossztól szabadították meg az országot, amikor szétzúzták a náci diktatúrát. De Hiller elkeni azt a tényt, hogy a szovjet katonák mögött érkező NKVD-tisztek és moszkovita kommunisták azonnal hozzáláttak egy másik szörnyű önkényuralom kiépítéséhez. Márpedig ez a faktum egyetlen megemlékező beszédből sem hiányozhat - már ha tényleg elég volt a hamis szavakból.

Az ember nyilván boldog, ha megmentik egy szörnyű sorozatgyilkostól, de a boldogsága alighanem elpárolog, ha megmentője rögvest összeveri, megerőszakolja és kirabolja. A szovjet hadvezetés nem kímélte saját katonái életét, és arra buzdította őket, ők se kíméljék az elfoglalt területek civil lakosságát. A civilekkel szembeni kíméletlenség nem egyes szovjet katonák, hanem a Vörös Hadsereg sajátja volt.

A "kisebb rossz" jegyében persze lehet hősinek tekinteni a Vörös Hadsereget. Mondják, ha a nyugati demokráciák is elfogadták fegyvertársnak az iszonyatos sztálini rezsimet a még szörnyűbb hitleri diktatúrával szembeni harcban, akkor mi se finnyáskodjunk. Ez rendben is van. De akkor egy demokratának ugyanúgy helyeselnie kell azt is, hogy az USA a hidegháború kezdetén menedéket és állást biztosított gyakran bűnöktől terhelt náci tudósok, katonák és hírszerzők számára. Mert szükség volt szakértelmükre a nukleáris arzenált kifejlesztő totalitárius szovjet birodalom ellenében. Akkor már a kommunizmus volt a nagyobb veszély és a legyőzött nácizmus a kisebb.

Civilizált ember nem vitathatja, hogy mindenkit megillet a kegyelet joga, a tömeggyilkosokat is. Bármely megszálló hadsereg katonája helyet kaphat temetőinkben. Mint ahogy mi is elvárhatjuk, hogy egy népirtó, rasszista állam szövetségeseiként elesett magyar katonák békében nyugodhassanak a Donnál. A síremlékhez mindenkinek joga van, de a köztéri emlékműhöz csak az arra érdemeseknek. Persze a "felszabadító szovjet Vörös Hadsereget" dicsőítő Szabadság téri emlékműnél múlt év tavaszán megjelent kriptofasiszta huligánok randalírozását minden jóérzésű polgárnak vissza kell utasítania. De azt is meg kell érteni, hogy ez az emlékmű és a többi sokaknak fáj, sokakat sért, sok tisztességes emberben szörnyű emlékeket ébreszt. A Vörös Hadsereg katonáinak igen jelentős része nem úgy viselkedett, mint aki megmenteni, fölszabadítani akarná az itt talált embereket, és a korabeli magyar lakosság többsége sem így tekintett rájuk.

Budapestért 1944-1945-ben nem a zsarnokság és a demokrácia erői csatáztak, hanem két totalitárius állam hadserege. A magyar átlagpolgár örült, hogy megszabadult a vérengző náci bábkormánytól, de a fosztogató, civileket gyilkoló, nőket erőszakoló szovjeteket is hamar meggyűlölte. A tizenéves zsidó bakfis, aki megkönnyebbült, hogy elmenekültek az életére törő nyilas banditák, hamarosan szembetalálhatta magát öt-hat, vörös csillagos sapkát viselő, alkoholbűzt árasztó, a dobtáras géppisztolyt rászegező "fölszabadítóval", aki megerőszakolta. A zabrálgató szovjeteket nemigen érdekelte, hogy a megerőszakolt nők a nyilas kormány hívei vagy áldozatai voltak. Vagy éppen kommunisták. Atrocitások bőséggel előfordultak akkor is, amikor a háború már véget ért. A Rákosi-rezsim második emberének, Farkas Mihálynak a fia, a volt ávós tiszt Vladimir írja le, hogy 1945 nyarán három szovjet katona fegyvert szegezve rá, az utcán kirabolta. S amikor folyékony oroszsággal azt bizonygatta, hogy ő a Szovjetunió híve, majdnem beleeresztettek egy sorozatot. Mindez gyakran még a legfanatikusabb szovjetbarátokban is ellenérzést keltett a Vörös Hadsereggel szemben. Jómagam nagyon is megértem azokat a ma már idős asszonyokat, akiket sértenek a hős szovjet katonákra emlékező betonmonstrumok. Természetesen nem mindegyik szovjet katona fosztogatott és erőszakolt. Közülük is sokan elítélték ezt. De az ilyen atrocitásokat a Vörös Hadsereg vezetése, ha nyíltan nem is támogatta, de többnyire eltűrte és szükség esetén el is tussolta. A katonák lelkiismeretén, egyéni jellemén múlt, éltek-e a "lehetőséggel." Csak nagyon ritkán fordult elő, hogy az erőszakoskodó, fosztogató katonát társai kiközösítették, elöljárói komolyan megbüntették volna. Az pedig szóba se jöhetett, hogy a megerőszakolt, kirabolt magyar polgári lakosok kártérítést, jóvátételt kapjanak, vagy hivatalosan bocsánatot kérjenek tőlük. Aki megpróbálta családját védeni, könnyen szörnyű végre juthatott, mint Sára Sándor Vád című filmjének szereplői.

A Vörös Hadsereg mentalitásának is szerepe volt abban, hogy a keleti fronton a német és a magyar katonák oly elkeseredetten harcoltak az utolsó pillanatig. A Wehrmacht besorozott katonái tudták: ha megadják magukat, nem Hitler elnyomott alattvalóiként, hanem kollektív bűnösökként bánnak majd velük. A Sztálingrádnál magát megadó majd százezer katona 95 százaléka elpusztult a gulág hadifogolytáboraiban. A Kelet-Poroszországba benyomuló szovjetek szinte minden eléjük kerülő nőn erőszakot tettek. Goebbels propagandaminisztériuma alaposan ki is használta ezt. Abszurd, de igaz: az emberiség elleni bűntett jogi fogalmát először nem a szövetségesek nürnbergi bírósága használta, hanem a náci hadsereget irányító OKW (Oberkommando der Wehrmacht) jogi osztályának alárendeltségében dolgozó hadbírók a Bolsevista rémtettek a második világháborúban című kiadványban, mely részletesen dokumentálva bemutatta a megszállt területeken feltárt, az NKVD által hátrahagyott tömegsírokat. A magyar katona tudta: megadás esetén rá végletesen durva bánásmód, családjának nőtagjaira megbecstelenítés vár. A szovjethatalmat még azok közül is sokan rettegték és gyűlölték, akik keményen harcoltak a náci megszállók ellen.

A varsói felkelés idején a szovjet csapatok a lengyel főváros előterében megálltak, kivárva míg a német haderő lángszóróval és harci gázzal vérbe fojtja a lengyel hazafiak küzdelmét. Pedig Lengyelország áldozata és nem szövetségese volt a Harmadik Birodalomnak. Ha Bajcsy-Zsilinszkynek 1944 őszén sikerül nemzeti felkelést kirobbantania, a felkelők alighanem a lengyel emigráns kormány Honi Hadseregének sorsára jutnak. Sztálin nem is volt hajlandó támogatni, hogy jelentősebb magyar alakulatok részt vegyenek a nácik elleni harcban. A szovjet rezsim hadserege gyakorta cserbenhagyta és a nácik kezére játszotta az antifasiszta felkelőket, ha azok nem voltak Moszkvához hű kommunisták.

Kétségtelen, hogy a második világháborúban az igazság nem a nácik, hanem a szövetségesek oldalán állt. De ez nem jelenti azt, hogy Drezda vagy Hamburg lakóinak hálálkodó emlékoszlopot kellene emelniük a vétlen polgári lakosságot sújtó, katonailag teljesen értelmetlen terrorbombázásokért. Az a föltétlenül jogos cél, hogy a népirtást és a háborút elindító náci államot le kell győzni, nem indokolja és nem menti fel a vétlen német polgári lakosokkal szembeni kegyetlenkedéseket. Ugyanúgy nem kell nekünk sem köszönetet mondanunk nagyanyáink megerőszakolóinak. Ahogy a doni hadsereg más népek leigázásáért harcoló magyar katonái nem hősi halottak, úgy a szovjet haderő kegyetlenkedő tagjai sem azok. Márpedig az emlékművek így önmagukban őket is dicsőítik. Tehát vagy a Vörös Hadsereg emlékműveit kell áttenni a Szoborpark történelmi lomtárába, vagy melléjük kell állítani valahol a főváros központjában civil áldozataik - a megerőszakolt nők - emlékművét.

A szerző újságíró