Graffitimúzeum előszobája
Egyetlen, lecsupaszított értelme a köntörfalazás nélküli, direkt jelhagyás volt, nem a mondanivalóból fakadó festészeti alkotás. Hanem csak annyi: ÉN itt jártam, haver. Vagy inkább ez: ÉN vagyok. Mese csak a fehér falak okozta késztetés, meg az ürességtől való félelem. De szerintem még csak nem is az elmúlás elleni tett (nem az örökkévalóságnak készül) a graffiti, csupán életjel.
A graffiti nem akart művészet sem lenni. Sőt, inkább antiművészet akart lenni. Az egész művészesdiből csak a szignót akarta. De voltak olyan művelői, akik akaratlanul is művészi igénnyel firkáltak. Végül a nagy művészet is felfedezte ezt a nyers közlésvágyat. Tanulmányozni kezdte, megtalálta kétezer évre visszamenő gyökereit, és megpróbálta visszavinni az elkóborolt szignót, a graffitit a kiállítóterembe. Ma már a gyűjtők is fantáziát látnak benne, jó pénzért megveszik például a berlini fal darabjait.
De lehet-e múzeumban összegyűjteni ennek a műfajnak a legjobbjait? Budapesten, a Karton Galériában ma nyílik egy elképzelt Nemzetközi Graffiti Múzeum előszobája. De ez ne tévesszen meg senkit. Nem valami timpanonos, nagy múzeumot kell elképzelni. Hanem csak egy pincehelyiséget, ahol Jean-Baptiste, a költő világoskék munkásruhában és fekete kalapban ül egy laptop előtt, és a monitoron valami lábnyomot szerkeszt betűkből, hogy aztán sablont csináljon belőle, s a falra fújja. Barátja, Thomas fekete garbóban cigarettázik. Gróf Feri meg, ennek az egésznek a kitalálója, kötött sapkájában magyarázza a tévéseknek, mi is az a Nemzetközi Graffiti Múzeum, melynek ez volna itt az előszobája. Ez a kis Alkotmány utcai pincegaléria. Pontosabban ez a kiállítás.
Tehát mi is? Nem az, amit várunk. Mondjuk nem fényképek a világ leghíresebb, legjobban sikerült műveiről, magyar és angol nyelvű képaláírással. És nem a gyökerek felmutatása (bár részben az), mondjuk nem az elmúlt századok és ezredek fennmaradt falkarcolatainak válogatása. Ez nem egy didaktikus "múzeum". Hanem önálló alkotás, egy performansz. Egy falra fújt, hatalmas képversre emlékeztet talán, mely tisztelgés Nicolas-Edme Retif előtt, akit ez a Párizsból idecsöppent kis társaság, a Société Réaliste előfutárának tekint. Ki is volt Retif? Író, aki 1779-től a párizsi Szent Lajos-sziget rakpartjának kőfalába véste reflexióit. Tulajdonképpen a város testébe karcolta a naplóját egy kulccsal. E tudatos poszt- (vagy inkább pre-) modern tette miatt tekintik elődjüknek őt a fiúk, s nem az ösztönös pompeji firkákat vagy Brassai gyűjteményét tartják a mai graffiti kezdőpontjának. Ezért lett MDCCLXX IX a kiállítás címe. A múzeum első szobája tehát 1779, a Retif-napló kezdete. A régi vésetekből (egy elszólás szerint "retifikből") ma már egy sincs meg, de szövegeik fennmaradtak, s azokat ki is adták a XIX. század végén. Most megjelenik belőlük néhány az egyik falon. A másik két fal pedig erre reflektál egy-egy vizuális poémával.
Ilyen tehát a Société Réaliste által nagyképűen Nemzetközi Graffiti Múzeumnak nevezett performanszsorozat előszobája. A második szoba majd valahol máskor, máshol nyílik, egy másik graffititematikával. Talán egy aluljáróban, ahová Gróf eredetileg elképzelte. Azt hiszem, jobb helye is lenne ott, nem kell a graffitit galériásítani, behozni az utcáról, mert elveszíti az erejét. Inkább menjen ki hozzá a galéria is.
Megnyitó: február 23. 18h
kArton Galéria
1054. Budapest, Alkotmány u.18.
Ny: hétfő - péntek: 13-18. szombat: 10-14.
