Az egyszázalékos csőd
Az egyházi egy százalékokról mostanában sok szó esik, a "civil" egy százalékok körül viszont mintha túlságosan nagy lenne az elégedettség.
Az elv szép
Az elv máig ugyanaz maradt: az adófizetők, akik bizonyára alaposan utánanéznek, hogy kik folyamodnak a segítségükért, évente eldönthetik, milyen alapítványok tevékenységét kívánják személyesen támogatni. Ahogy azonban évente újra meg újra megismételjük az adófelajánlást, a megszilárduló gyakorlat nemhogy közelítené, de egyre kevésbé teljesíti a saját sorsát felelősen irányító polgár várakozásait.
Már a kiindulással is nagy baj van. Az egyszázalékos felajánlás csak akkor működne ugyanis a kezdeményezők szándékai szerint, ha a kedvezményezett szervezet kiválasztását komolyan vehető tájékozódás előzné meg. Számos jel mutatja azonban, hogy aki felajánlja adója egy százalékát, felületes ismeretek alapján kénytelen dönteni. Nem tudjuk, igényelnének-e a polgárok részletes információkat, de azt látjuk, hogy nem kapnak megfelelő támpontokat a támogatható szervezetekről. Még az a tájékoztatás is sorvadóban van, ami eleinte rendelkezésre állt.
A visszahúzódás annak a jele lehet, hogy a szervezetek nagy része számára nem volt sok értelme az országos hirdetésnek. Az évek során rájöttek, hogy a kórházak, az iskolák vagy a könyvtárak támogatói elsősorban közvetlen környezetükből kerülnek ki, külső támogatókat pedig csak drága médiakampánnyal tudnának elérni. Néhány civil szervezet ugyanakkor évről évre óriásplakátokon, szórólapokon, tévéreklámokban teszi közzé adószámát. Ők elsősorban olyan célokra gyűjtenek, amelyek a közvetlenül nem érintett emberek szívét is megindíthatják: szerencsétlen háziállatok, beteg gyerekek fotójával valóban célba érhet az üzenet, és bőven megtérülhet még a reklámokra fordított kiadás is.
Az APEH összesítései szerint évről évre több szervezet részesülhet a magánszemélyek felajánlásaiból. Míg 1999-ben közel 18 ezer, addig 2003-ban már majdnem 22 ezer alapítvány (valamint könyvtári, levéltári, múzeumi vagy más kulturális tevékenységet folytató szervezet, országos közgyűjtemény), illetve egyház kérte személyi jövedelemadónk egy százalékát. A 2002-es nyolcmilliárd után 2003-ban már körülbelül tízmilliárd forintról rendelkeztek az adófizetők.
Arról nem szólnak a közlések, hogy az egy százalékért folyamodó szervezetek számának növekedésével együtt érzékelhető-e néhány nagyon ismert, gyakran említett, a reklámra sokat költő szervezet kiválogatódása, a felajánlások koncentrálódása. A számok mögött eltűnik az a kérdés is, hogy az adományok címzettjei között mennyi a "valódi" civil szervezet. Első pillantásra is észrevehető ugyanis, hogy nagyon sok alapítvány egyszerűen iskolák, könyvtárak, múzeumok, kórházak költségvetési forrásainak kiegészítésére alakult. Nem valószínű, hogy ez egybevág a civil kezdeményezést ösztönözni próbáló eredeti törvényhozói szándékkal.
Információ nélkül
Ennél is nagyobb baj, hogy egyáltalán nem nőtt a felajánlható pénzeket kérő szervezetekről kapott információ mélysége. Jószerével a szervezet neve, adószáma, és néhány odavetett sor alapján döntjük el, tetszik-e az adománykérő vagy sem. Nincs sok köszönet az adományok felhasználásáról kötelezően közzétett beszámolókban sem. Az esetek többségében csak annyit tudunk meg, hogy a címzettek köszönik, és a szervezet amúgy is meghirdetett céljaira fordították az összeget.
Nem jött létre a civil szervezetek tevékenységének független, mértékadó auditálását végző intézményi háló. Csírájában sem látszik egyelőre, hogy szakértők, a civil szféra tekintélyei vagy újságírók elkezdték volna az adójukat felajánló magánszemélyek tájékoztatását a támogatásra érdemes szervezetek valódi tevékenységéről, a hozzájuk utalt pénzek sorsáról.
A jelenlegi információszegény helyzetben célszerű tudatosan keresni az "elfelejtett" civil szervezeteket, hogy azok is támogatáshoz jussanak, amelyekre a kutya sem gondol. Ha azt szeretnénk elérni, hogy felajánlott adónk olyan szervezetekhez kerüljön, ahol a legnagyobb szükség van rá, mindaddig kénytelenek vagyunk ilyen kerülőutakat keresni, amíg nincs elegendő információnk. Ha a "divatot" követjük, akkor épp oda visszük a segítséget, ahol már úgyis számíthatnak rá, miközben a forrásokért folyó versenyben a kevésbé szem előtt lévő, nem reklámozott szervezetek esélye a legkisebb.
Bármennyire elégedetlenek vagyunk is az "egyszázalékos" törvény működésével, helytelen lenne ezt a kísérletet hibáival együtt eltörölni. Éppen ellenkezőleg: ahol csak lehet, végre érdemi befolyáshoz kellene juttatni az adózó polgárokat. Az adófizetők és a közkasszába fizetett pénzek közötti kapcsolat szorosabbra fűzését szolgálná például a liberálisok legutóbbi javaslata, amely szerint az egyházaknak felajánlható személyi jövedelemadó mértékét egy százalékról kettőre emelnék, egyúttal az átlagos felajánlással megegyező öszszegről (a költségvetés terhére) azok is rendelkezhetnének, akiknek - mint például a nyugdíjasoknak - nincs felajánlható adóbefizetésük. Ezzel párhuzamosan viszont az összes többi hitéleti támogatás megszűnne. A költségvetés egy jelentős tételéről az adófizetők közvetlenül dönthetnének.
Adószavazások
Máshol már kitalált megoldások átvétele is járható útnak tűnik. Újszerű módon terjesztené ki például az adófizetők befolyását pénzük útja fölött a német zöldek évekkel ezelőtt kidolgozott "békeadó" tervezete, ami lehetővé tenné, hogy adónknak a törvény által megjelölt részéről "szavazzunk". A parlament valamely vitatott állami tevékenységgel kapcsolatban két vagy több eltérő költségvetési célt jelölne meg, és ezek finanszírozására az állam egy-egy alapot hozna létre. Az adófizetők pedig arról rendelkezhetnének, hogy saját adójuk megfelelő hányadát melyik alapba küldjék.
Minden megoldás üdvözölhető tehát, amely a polgár számára a jelenleginél érzékelhetőbbé teszi: joga és lehetősége van pénze útját követni azután is, hogy befizette a közös kasszába.
