Telefondoktor
Beszart a Nokiám,* kész vagyok izomból.
Alig egy hónapja vágtam falhoz, teljes erőből, mert nagyon FÖLIDEGESÍTETT(!!!). Tucatnyi darabra esett szét (ezernyi darabra hullott), de összeraktam, és működött megint. Ezzel a falhoz vágás utáni csodálatos feltámadással mentette meg nálam a megtépázott márkaimidzset, egyébként, de ez már nem érdekes, most meghalt, mert kábé minden telefon meghal egy-másfél év alatt, a marketingnek is nevezett kétes nyelvi jelenség "agresszív élettartam-tervezési stratégiának" nevezi ezt. Tudniillik direkte úgy gyártják a telefont, hogy ne bírjon ki ennél többet, mert ha kibírna, akkor sosem venne újat magának a felhasználók ama részhalmaza, amely kevéssé fogékony a reklámok hülyeségeire, és nem hiszi el például, hogy mobiltelefonnal kell fényképezni, filmezni, azon kell tévét nézni, zenét hallgatni, és az teszi rendbe a bélflórát is.
Nem volnék én antikapitalista, neoromantikus tradicionalista, pláne nem valami újkommancs, sőt, nevetségesnek gondolom az emberi kultúra és a racionalizmus hanyatlását prédikáló dekadenciahívőket. Igenis hiszek például a technikai haladásban, bár manapság nagyobb divat hinni csakrákban, vízerekben, csillagképekben, Bíró Icákban, a szeretet erejében és az akarat diadalában, de azt be kellett látnom, hogy a fogyasztói társadalmat meghatározó fundamentális folyamatok, például az, hogy az emberek minél több, lehetőleg végtelen számú tárgy és egyéb javak birtoklására törekszenek, mégpedig azáltal, hogy szintén erre vágyakozó társaiknak minél több tárgyat vagy egyéb javat próbálnak eladni, indukálnak néhány furcsa dolgot, többi között az iparcikkek minőségének fogyasztásösztönző lerontását.
A mobiltelefon-ipar is nyakig benne van már, és ezért kerül villámgyorsan szopóágra az ember, aki végromlás következtében mobil nélkül maradt. Mert venni kell, és venni csak olyan új modelleket lehet, amelyek tervezésénél minden szempontot figyelembe vettek, ami a piaci törtetést segítheti, de a felhasználó valódi igényeivel valahogy évek óta nem foglalkozik az iparág.
Van már ugye színes kijelző, ami jóval életlenebb, erőtlenebb a monokrómnál, viszont színes háttér előtt villan föl az embernek az "X új üzenete érkezett" vagy a "memória betelt" felirat. Van polifonikus csengőhang, ami nélkül a mobiltelefon félkarú óriás. Van MMS, de hogy minek, azt valószínűleg senki sem tudja, én még nem láttam élő embert, aki használta volna. Van digitális kamera, amivel a felső tagozatosok fényképezgetik pad alatt a lányok bugyiját, másra nem nagyon lehet használni, mert egy fényképezőgép nem fér bele egy mobiltelefonba, és nem is fog, mert akkor az már nem lesz mobil. Van WAP, amiről már öt éve elmagyarázták, hogy jobb, mint az internet, ahhoz képest soha nem használta senki. És még lehet sorolni tucatnyi hasznos dolgot, ugye.
Ezek fölöslegességével tisztában is lennének a lakosság tömegei, ha a gyártók nem fizetnének több tízezer alkalmazottat és több ezer reklámügynökséget azért, hogy magukat és a világot meggyőzzék az ellenkezőjéről.
(A nyolcvanas években úgy gondolták, hogy minden lehetséges elektronikai eszközt a kvarcórákba kell beépíteni. Zene, játék, számológép. Japánban tévés kvarcóra is volt. Néhány év alatt rájött a lakosság, hogy az órát arra a legjobb használni, amire való.)
Viszont megoldhatatlan feladat a mobilgyártóknak, hogy olyan szoftvereket hegesszenek, amelyekkel könnyen és biztosan átvihetők a néhány kilobájtos, végtelen egyszerű, szöveges telefonkönyvfájlok számítógépre, arról pedig másik - esetleg újabb - telefonra. Hogy legyen hely a telefonban ezer telefonszámnak, ötszáz esemesnek. Hogy javuljon egy kicsit a hangminőség. Hogy ne felejtse el az időt a két napra kikapcsolt telefon. Hogy olvasson memóriakártyát. (Ezeket a funkciókat némelyik készülék tudja ugyan, de mindegyik nyolcvan-százezer forintba kerül.)
Na, hát ezért kín új készülékre váltani. Hogy fogom átküzdeni a régiből megmentett négyszáz telefonszámot? Írogathatom be egyesével nyilván, viszont utána lefényképezhetem és elküldhetem ememesben a hülye fejemet.
*Mádl Ferenc kedvenc ír telefonmárkája
