A GATS és a demokratikus politika vége

Miért állíthatjuk, hogy a szolgáltatás-kereskedelem világméretű liberalizációja a demokratikus politikát fenyegeti az egész világon? A válasz globalizáció-kritikus körökben talán evidensnek tűnik, azonban úgy vélem: nem spórolhatjuk meg, hogy újragondoljuk alapfogalmaink, a „politika”, „demokratikus intézmények” és „politikai legitimáció” néhol közhelyszerű definícióit. Végezetül pedig tegyünk kísérletet arra is, hogy a GATS-folyamatot inspiráló politikai filozófiát, valamint lehetséges kritikáit azonosítsuk a XXI. század ideológiai térképén!

A politikai közösség tagjai – ideális helyzetben – különféle nézeteket vallanak a közjó felől. Egy Budapest melletti faluban például a lakosok egyik része pártolja a mezőgazdasági földek kivonását a művelés alól, hogy lakópark épülhessen a falu szélén. Azzal érvelnek, hogy az eladott földek mesés bevételhez juttatják a települést. A falu másik fele tiltakozik. Ők – Herman E. Daly szellemében – úgy tartják: a hagyományos közösség szétzilálása a tőke-mobilitás érdekében, bizony jelentékeny költséggel jár. Egy dél-dunántúli faluban egy multinacionális cég cementgyárat akart létesíteni. A munkanélküliséggel sújtott település lakóinak kisebb hányada örült a projektnek, hiszen új munkahelyek létesülhetnek. A beruházásról rendezett népszavazáson azonban a többség másképp döntött. A cementgyárat ugyanis egy emberemlékezet óta érintetlen völgybe tervezték. S ugyancsak Daly nyomán, az emberek itt is kalkuláltak azzal: az életet támogató ökológiai szolgáltatások kimerítése szintén költség. A magyar kormány arra készül, hogy – a NATO légvédelmi programján belül – lokátor-állomást telepítsen a Mecsek hegység legmagasabb pontjára, a Zengőre. A Zengő történetesen természetvédelmi oltalom alatt áll, a NATURA 2000 hálózat része. Az egyik oldal váltig hangoztatja: hazánk légvédelme más helyszínről nem oldható meg. Érveiket hosszú ideig katonai titokba csomagolták, majd – a lakossági tiltakozások hatására – a szakértelem félhomályába. A másik oldal viszont egyértelművé tette: kulturális és természeti örökségünket még biztonságpolitikai érdekből sem áldozhatjuk fel. Lányi András a közcélok megállapítása körül zajló nyilvános vetélkedést nevezi politikának. Elmondhatjuk: addig van értelme politikáról beszélnünk, amíg értelmesen megvitatható, versengő alternatívák tarthatnak igényt az elismerésre.

S most egy apró kitérő. Jürgen Habermas kimutatta: a nagy világnézeti-ideológiai rendszerek elveszítik integráló funkciójukat a tömegtársadalmakban, a globális politikának pedig egyszerűen nem áll rendelkezésére az áthagyományozott normák és értékek hatóereje. A politikai uralom éppen ezért egyetlen forrásból nyerhet – nem formai: morális! – igazolást: a politikai közösség egyenlő méltóságú tagjai között folytatott kényszermentes diskurzusból. A politikai közösségen belüli értelmes diskurzusnak feltétele, hogy a felek fogadják el egymást az adott demokratikus politikai közösség tagjaként. Egyenlő méltóságú személyek kényszermentes diskurzusáról nem utolsósorban akkor beszélhetünk, ha a közjóról folytatott nyilvános vitákban a résztvevők egyenlő tisztelettel veszik számításba egymás érveit. A résztvevők pozícióját a jogok egyenlő eloszlása szavatolja.

Milyen jogokról beszélhetünk? Először is az ún. első generációs jogokról, tehát a személyes és politikai szabadságjogokról. Második generációs jogoknak nevezzük a szociális és kulturális jogokat. A nemzeti alkotmányok, az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, az Európai Szociális Charta deklarálják az egyenlő hozzáférést az alapvető szociális és kulturális javakhoz. Az egyenlő hozzáférés érdekében a politikai közösségek közszolgáltatásokat nyújtanak. A politikai közösség – elméletileg – meghatározza a méltó élethez szükséges javak minimális szintjét. Az alapvető kulturális javakhoz való hozzáférés híján a politikai közösség tagja nem képes elsajátítani azokat a motívumokat, nyelvi eszközöket, amelyek a belépőt jelentik a nyilvános diskurzus arénájába. Az alapvető szociális javak hiányában az elemi létfenntartás gyötrelmei olyan mértékben terhelik meg az egyén kapacitását, hogy nincs is ereje bekapcsolódni a közösségi folyamatokba. S persze nem hallgathatjuk el: a közösség tagjai többnyire nem fogadják el egyenlő félnek azt, aki nem rendelkezik a minimálisan elvárt műveltséggel, ápoltsággal, vagy éppen lakóhellyel. Kérdés persze, hogy a >>minimálisan biztosított<< és a >>minimálisan elvárt<< mennyiben fedik egymást…Nem véletlen, hogy az aluljárókba és pályaudvari melegedőkbe szorult hajléktalanok kívül esnek a pártpolitika látóterén. Nem számítanak. Harmadik generációs jogok alatt az előbbi jogok időbeli eloszlását, a jövő nemzedékek jogait értjük. Birtokában lesznek-e utódaink annak a tudásnak, mellyel a politikai közösségek újrateremthetők? Nem szűkíti-e le végletesen az életvilág gyarmatosítása az eljövendő generációk választási lehetőségeit (ökológiai és kulturális értelemben egyaránt)? A politikai szabadságjogok közül kimagaslik az információszabadság jelentősége. Az egyenlő méltóságú személyek kényszermentes diskurzusa feltételezi, hogy a diskurzus tárgyáról minden résztvevő kellően informált. A személyes szabadságjogok közé sorolt információs önrendelkezési jog arról szól, hogy a diskurzus résztvevői szabad döntésétől függ, mekkora információs hatalommal rendelkeznek felettük társaik. A kellően informált, egyenlő információs helyzetben lévő polgárok közötti diskurzus nyújthat morális igazolást például a szociális és kulturális javak minimális szintjéről szóló, vagy a jövő generációkat érintő döntésekre. Az egyenlőtlen információs helyzetek és az információs monopóliumok a demokratikus politikai közösség felszámolásával fenyegetnek.

A politikai közösség demokratikus intézményeken keresztül képes folyamatosan biztosítani jelenlegi és eljövendő tagjai számára azokat az előbb felsorolt és egymással szorosan összefüggő jogokat, melyek alapján egyenlő méltóságú és kellően informált résztvevőként kapcsolódhatnak be a demokratikus vitafolyamatokba. S a demokratikus intézmények rendelkeznek azokkal az eszközökkel is, amelyekkel a demokratikus vitafolyamatokban kikristályosított közös célok valóra válthatók.

A XX. század legnagyobb magyar társadalomtudósa, Bibó István már 1947-ben felhívta a figyelmet arra a veszélyre, amit a technokrácia neve alatt foglalhatunk össze. „A szakértőnek és a szervezőnek ez a döntő helyzete lassan oda vezet, hogy a végsőkig racionalizált üzemszerűségben néhány nagyon képzett szervező és szakember mellett a sekélyesen képzett átlag mind nagyobb mértékben elhárítja magától a fájdalmas és fáradságos betanulás munkáját és átengedi az irányítást a túlracionalizált nagyüzem szervezőinek és szakembereinek” – írja Bibó. Habermas ugyanezt a jelenséget úgy rajzolta meg, hogy a szakkérdésekkel foglalkozók részleges autonómiára tesznek szert, ami gyengíti a polgárok politikai hatalmát, s magát a képviseleti elvet is: a közigazgatási szervek valójában már döntésre érett, kész javaslatokat tesznek le a helyi önkormányzatok asztalára, melyek – egyebek mellett információk hiányában – aligha dolgozhatnak ki döntési alternatívákat. Az eredendően demokratikus intézmények legitimációs deficitje két úton pótolható. Az egyik: az információszabadság bástyáinak megszilárdítása, a közhatalmak nyilvános ellenőrzése, az áttetsző kormányzás. Pereljük vissza kompetenciáinkat a közfontosságú döntési folyamatokban! A másik a szubszidiaritás elve. Bibó anno arra is felszólított: emeljük ki a hatalommegosztás elvéből azt a tartalmat, hogy a hatalomnak erkölcsi igazolásra való szorítását technikailag a hatalomkoncentráció megbontása, a funkciók tagolása s egymással szemben álló, különleges öntudatot kialakító hatalmi centrumok révén lehet legeredményesebben elérni. A Helyi Önkormányzatok Európai Chartája ebben a szellemben fogant. Semmit rólunk, nélkülünk! Különös a jelentősége ennek a követelésnek egy olyan világban, ahol a fontos döntések egyre távolabbi színterekre tolódnak. A közigazgatás technicizálódását és a globalizációt kellően ellensúlyozhatja, ha a politikai közösség tagjai számára még belátható és elszámoltatható szinten születnek meg az életüket közvetlenül befolyásoló döntések. Ha felértékelődik a lokális, ember- és természetközeli autonómiák szerepe.

S ha idáig eljutottunk, vegyük sorra: hogyan viszonyul a demokratikus politika alapfogalmaihoz és alapfeltételeihez a GATS?

1.)A GATS hatóköre horizontálisan és vertikálisan óriási. Nem egyszerűen a nemzeti hatóságoktól vesz át hatásköröket, hanem a helyi és köztestületi önkormányzatokat is kényszerpályára tereli.

2.)A GATS-folyamat titokban zajlik és ez logikusan fakad az egyezmény filozófiájából. A magyar kormányok – a jelenlegi és a korábban kormányzó, most ellenzékben lévő erők egyaránt – hűségesen asszisztáltak a WTO párnázott ajtajai mögött megálmodott új világrendhez. A Védegylet megkeresésére a tisztviselők mellébeszéltek, a vezető politikusok meg sem szólaltak. Hivatalosan tagadják a magyar felajánlásokat, miközben a liberalizációs folyamatok a postai, vasúti, oktatási és egészségügyi szolgáltatások terén – tagadhatatlanul a GATS szellemében – megindultak. A WTO és a globális trendek problémáját, a legádázabb politikai csaták dacára, az EP-választási kampányban egyik párt sem vetette fel. A tárgyalások állásáról az önkormányzatokat sem tájékoztatják, jóllehet a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája 4. cikk 6. pontja ezt előírja. A GATS-ról nehéz információt szerezni és ezért szélesebb politikai közösségben már maga az egyezmény is megvitathatatlan.

3.)A GATS pontosan azokat az eszközöket igyekszik kivenni a demokratikus intézmények kezéből, amelyekkel a politikai közösség közös céljai megvalósíthatóak lennének. Az 1. cikk veszedelmes 3./b)-c) alpontjai tulajdonképpen még a rendészet és a büntetés-végrehajtás egyes feladatait is az egyezmény hatálya alá varázsolják.

4.)Egy demokratikus társadalomban az információszabadság a közhatalom mellett a közszolgáltatók elszámoltatását is szolgálja. Ott, ahol a közszolgáltatásokat piaci alapokra helyezik, az üzleti titok „beelőzheti” az információszabadságot, s a politikai közösség tagjai elveszítik kontrolljukat az alapvető javak biztosítása felett. Mindeközben a magánbiztosítók és magánmunkáltatók információéhsége csillapíthatatlan: a biztosított és az igavonó munkavállaló maga is áru. Az áru felett pedig a korlátlan rendelkezést az információs hatalom garantálja.

5.)A GATS XIV. cikk b) pontja „az emberi, állati, növényi élet vagy egészség megóvásához szükséges” kivételekről emlékezik meg. Nincsen szó azonban arról, hogy a természeti erőforrások, az emberi kultúra forrását jelentő táj védelmében, avagy a biológiai sokféleség fenntartása érdekében a liberalizáció negatív utópiájának kibontakozása megakasztható lenne.

6.)A GATS ellenben célba veszi az állami támogatásokat, monopóliumokat és a keresztfinanszírozás intézményét. Tehát azokat a módozatokat, amelyek segítségével a politikai közösségek a >>szolidaritás és igazságosság<< eszményei jegyében intézhetnék sorsukat. Az üzleti alapon megszervezett oktatás és egészségügy vagy eleve kizárja az egyenlő hozzáférés jogát az alapvető javakhoz, vagy arra kényszeríti a kormányokat, hogy a közös kasszából pótolják ki a multicégek hasznát. A liberalizálás módszerei rendkívül fantáziadúsak. Susan George például azt említi: az egészségügyi piac liberalizációja úgy is megindulhat, hogy a látszólag technikai szöveget tartalmazó klasszifikációs listában a kórházak adatbázis-kezelése, vagy működtetése az „informatika”, vagy a „számvitel” címszó alá sorolódik.

7.)A szellemi tulajdonok kereskedelmét liberalizáló TRIPS, s az oktatási és kulturális szolgáltatásokat is felölelő GATS további súlyos következményekkel is fenyeget. A feltartóztathatatlan uniformizálódás megsemmisíti azokat a hagyományokat, motívumokat, amelyekből az egyéni és kollektív identitás, ezen keresztül pedig a politikai közösség, mint olyan fenntartható és újrateremthető. S nemcsak a szűken vett kultúra kontúrjai mosódnak el. Budapestet ellepték a plázák; a felnövekvő városi ifjúság műváros műutcáin és műkajákon szocializálódik. Mindeközben rendületlenül pusztulnak a város hagyományos közösségi terei. A GATS-konform kormányzati politika előbb a postahivatalokat tünteti el a falvakból, majd levágja a vasúti szárnyvonalakat és kikapcsolja az áramot, végül pedig – a csökkenő lélekszámra hivatkozva – a kistelepülések iskoláit ítéli halálra. A fenntartható fejlődésről ettől persze még lehet konferenciákat rendezni és a Váci utca folklór-boltjaiban népviseletbe öltöztetett baba is kapható.

8.)A GATS beteljesülése és a WTO működését átható technokrata politikai filozófia az alternatívákat szűri ki. A XX. századi diktatúrák adminisztratív úton akadályozták meg az embereket a szabad választásban. A technokrata uralom a lehetséges megoldási alternatívákat egész egyszerűen elgondolhatatlanná teszi. Elgondolható alternatívák hiányában pedig a politika veszíti értelmét.

A technokrata (és persze a populista) politika aktorai a modernitás letűnt és kisajátított liberális, konzervatív és szocialista szimbólumaiban tündökölnek. A közpénzek elosztásáért folytatott marketing-háború – a privatizált nyilvánosságon keresztül – a fogyasztó közönség primitív indulataira apellál. A rendszerkritika elsődleges feladata: a politika értelmének helyreállítása. A posztmodern társadalmak legnagyobb problémáját Habermas egyrészt a természeti környezet helyreállíthatatlan pusztulásában, másrészt a társadalmi szolidaritás forrásainak kimerülésében látja. A WTO-stratégák szemében – ahogyan Susan George fogalmaz – a világ nem egyéb, mint áru. A technokrata logika az emberi közösségeket és viszonyokat, valamint az ökológiai fenntarthatóság szempontjait egyszerre emészti el. S ahogyan a használat elve nem válogat, úgy a kímélet elve is oszthatatlan. A GATS kihívása talán ráébreszti a rendszerkritikusokat: fenntartható környezet és fenntartható társadalom egymást feltételező kategóriák. Előbbi irányból az ökopolitika, utóbbi felől a deliberatív politika, a radikális demokrácia bontja ki a reményt: lehet más a világ!