Néhány éve Zentán hosszabb interjút adtam az ottani magyar rádiónak. Az élő adás előtt Attila barátom megbeszélte a műsor menetét a szerb technikus sráccal. Szerbül beszéltek, csak néhány szót értettem belőle. Megkértem Attilát, hogy fordítsa le, miben maradtak. De hiszen éppen a te kedvedért beszéltünk magyarul, mondta meglepetten. Szerbül beszéltetek, feleltem csökönyösen. Attila megkérdezte a szerb srácot, aki egyáltalán nem emlékezett rá, milyen nyelven társalogtak egy perccel azelőtt. Szerb és magyar egyre ment nekik, hol egyikük, hol másikuk anyanyelvén beszéltek. Ideális körülmények között ilyen egy határon túli hétköznap. A határon inneniek azonban nemigen értik ezt. Jobban megnyílik a szívük (és a bukszájuk), ha azt hallják, hogy "odaát" magyarul beszélni heroikus cselekedet, s a kisebbségi magyar közelebb érzi magát bármely "inneni" magyarhoz, mint a többségi nemzethez tartozó kollégájához, barátjához, rokonához.

Tavaly télen néhány alpinista meghalt a romániai havasokban. A magyar média hosszan és részletesen ecsetelte, hogy két romániai magyar halálos baleset áldozata lett. Az teljesen elsikkadt a tudósításokban, hogy velük együtt román alpinisták is odavesztek. A hazai közgondolkodás kliséibe egyáltalán nem fér bele, hogy romániai magyarok románokkal barátkoznak, együtt mennek fel a hegyekbe, s ha szerencsétlenül járnak, akkor együtt is halnak meg. Az újvidéki kislány megkérdezi az édesanyját, mi az a fillér, s a mamája azt feleli: a magyarországiaknak az, ami nekünk a para. A határon túli magyar ezer szállal kötődik országa gyakorlati életéhez, s ez így természetes. A végcél éppen az, hogy anyanyelvét gyakorolva és magyar identitását megélve egyenrangú polgára lehessen annak az országnak, amelyben él. S ebbe nemcsak a jogok, hanem a közös gondok vállalása is beletartozik.

Kisebbséginek lenni a világ normális részén egyáltalán nem frusztráció, megaláztatás, egész életre szóló tragédia. Ha néhol mégis az, akkor az a rendszer antidemokratizmusát, a többségi nemzet nacionalizmusát, elmaradottságát mutatja. Ezen - mint legutóbb a vajdasági magyarverések ügyében - változtatni kell, akár a nemzetközi nyomást is igénybe véve. De egészséges esetben a kisebbségi ember normális polgára országának, beszéli annak többségi nyelvét, ismeri és tiszteletben tartja szokásait, miközben érzelmileg egy másik nyelvi-nemzeti közösséghez is tartozik. Egy csángó egyetemista a következőképp kommentálta azt, hogy a magyarok magyarnak, a románok románnak tartják a népcsoportját: nyilván olyan szeretetre méltóak vagyunk, hogy mind a magyarok, mind a románok a magukénak éreznek minket. Ez a fajta humor az, ami vészesen hiányzik a határon túli magyarokról szóló végtelen szócséplésben.

Kicsit meglep azonban, hogy Demény Péter szerint az MSZP népszavazási kampánya "gusztustalan és méltatlan" volt, mert "puszta számokra" egyszerűsítette a kérdést. (Szerintem leginkább erőtlen volt, de ez más kérdés.) Tudom, hogy nálunk nem divatos dolog erről beszélni, de minél demokratikusabb egy ország, annál inkább "puszta számokról" szól benne a politika. Nemzeti sorskérdések helyett arról, hogy ki mennyi adót fizessen be a közösbe, s ki mennyi pénzt és milyen címen vehessen ki belőle. Csak annyiban "gusztustalan és méltatlan" erről beszélni, amennyiben az egész polgári rendszer az. A bevándorlás és a bevándorlóknak járó szociális juttatások ügye egész Nyugat-Európában a politika központi kérdésévé vált. A szociáldemokrata mintaországnak számító Dániában a jobboldali koalíció a bevándorlás majdnem teljes befagyasztásával tarolt a választásokon. Ez csúnya dolog, de Nyugaton a politika ebben a tekintetben csúnyább és földhözragadtabb, mind nálunk vagy Romániában, ahol a politikusoknak és közönségüknek még van kedvük elvont ideákról filozofálgatni.

Ami egyébként a kettős állampolgárságot illeti, a kisebbségiek részéről ennek igenlése saját országuk belső viszonyainak jogos kritikája. Húsz évvel ezelőtt egy vajdasági magyarnak esze ágában sem lett volna a kádári Magyarország útlevelét igényelnie. Ha utánadobták volna, le se hajol érte. Örült a jugó útlevelének, amellyel bárhova szabadon elutazhatott, a dinárjának, amit bárhol majdnem szabadon beválthatott, s a közállapotoknak, amelyek a magyarországiakhoz képest úgy-ahogy szabadságnak látszottak. Demény is utal arra, hogy a vajdasági magyaroknak milyen jól jött volna a kettős állampolgárság. Tudom. De egy demokratikus és prosperáló Szerbia még sokkal jobban jönne nekik. Vajdasági magyarként - és nem áttelepülőként - csakis ettől várhatnak hoszszú távú biztonságot és garanciát. Én ezért azokat a vezetőiket becsülöm leginkább, akiknek a nevét sem igen ismeri a magyarországi közvélemény. Mert nem hakniznak minden héten Magyarországon, hanem ehelyett szerb társaikkal együtt dolgoznak a szerbiai demokratikus változásokért. (Csak egy név mutatóba: Korhecz Tamás tartományi kisebbségügyi miniszter.)

Ami pedig az adófizetők pénzét illeti, tudom, hogy szentségtörő vagyok, de nem értem, hogy a magyar állampolgároknak miért kellene alanyi kötelességként fedezniük más országok állampolgárainak tanulását, művelődését, szociális ellátását. Nem smucigságból, nem irigységből mondom ezt: valóban nem értem. Segíteni annak kell, aki átmenetileg bajba jutott, vagy aki reménytelenül szegény. Segíteni kell a vajdasági és kárpátaljai magyaroknak, mert szegény (és mérsékelten európai) kormányuktól nem lehet elvárni, hogy tisztességes módon támogassa a kisebbségi oktatást és kultúrát. Segíteni kell ma még az erdélyi magyarokat is intézményeik kiépítésében és a hiányzó román állami támogatás kipótlásában. Segíteni kell ösztöndíjakkal, pályázatokkal, útiköltséggel, könyvvel és elektronikus adathordozókkal a világ összes magyar és magyarul tanuló diákját pontosan meghatározott témák kutatásában, egy-két szemeszternyi itt-tanulásban, hasonlókban.

De számomra megfoghatatlan, hogy miért kell például a szlovákiai magyarság intézményeit támogatnunk. Nem sajnálom tőlük a pénzt, ellenkezőleg. Szlovákia uniós tagállam, a magyar pártkoalíció már a második ciklust tölti bent a kormányban, a felvidéki magyarság integráns része a szlovák társadalomnak. Követeljék ki a szlovák költségvetésből mindazt, ami jár nekik, s ha nem kapják meg, akkor a demokratikus nyomásgyakorlás és a polgári engedetlenség minden eszközével harcolják ki a jussukat. Ha valaki Hollandiában azt javasolná, hogy a holland kormány adjon anyagi támogatást mondjuk a belgiumi flamand nyelvű televíziónak, akkor egyszerűen őrültnek néznék. Nálunk magyar viszonylatban ennek megkérdőjelezése számítana őrültségnek, ha nem éppen hazaárulásnak. Holott pontosan azt kellene elérni, hogy Szlovákia is legyen éppoly demokratikus ország, mint Belgium, amely mindhárom népcsoportnak (a maroknyi németségnek is) biztosítja a teljes kulturális autonómiát és annak anyagi feltételeit. Elfogadom, hogy amíg Szlovákiában nem sikerül ezt kiharcolni, addig segítenünk kell az ottani magyarokat. De legalább azt értsük meg határon innen és túl, hogy nem ez, hanem a belgiumi modell a jövő és az európai normalitás.

A szerző az Európai Parlament szocialista tagja

- Nektek könnyû, ott az anyaországban! Titeket csak a saját politikusaitok boldogítanak. De minket duplán tép a balsors: a mieink mellé még kapjuk a tieiteket is!