Tizenhat év elteltével a katolikus egyház úgy véli: az egyházi ügynökök nem az egész társadalom, hanem csak néhány társuk ellen vétettek, ezért nincs szükség arra, hogy nagy nyilvánosság előtt bocsánatot kérjenek. Ezzel arra a cikkünkre reagáltak, amelyben egy egyháztörténész besúgó papokról beszélt. A Magyar Katolikus Püspöki Kar szerint inkább azoknak kéne bocsánatot kérniük, akik a pártállami rendszert működtették.

Ha a rendszerváltozás utáni újságírónak kételyei támadnának afelől, etikus-e épp a Népszabadság hasábjairól érvelni az egyházi átvilágítás mellett, föllapozza a rendszerváltás előtti Népszabadságot. 1989. március 15-én például, amikor az ellenzékiek az MTV előtt tizenkét pontban követelték a "klerikális reakciót" kontrolláló Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését, a lap arról számolt be, hogy az egyházak képviselői együtt hallgatták a Hazafias Népfront, az MSZMP és a KISZ vezetőivel Pozsgay Imre szónoklatát. 1987 májusában egyházi vezetők lelkesen köszöntötték Kádár Jánost születésnapja alkalmából. Decemberben, amikor már túl voltunk a Lakitelki Nyilatkozaton és megszületett a Szabad Kezdeményezések Hálózata, egyházi vezetők egyöntetűen elfogadták az ÁEH elnökének az egyházak és az állam közötti gyümölcsöző együttműködéséről szóló beszámolóját. Az egyházak, hangzott el a parlamentben, "megtalálták a helyüket a szocializmusban", részt vesznek a Hazafias Népfront munkájában, a békepapi mozgalom virágzik. "Igaz beszéd ez, és elfogadásra méltó" - idézte a Bibliát jókor, jó helyen egy egyházi méltóság.

Pár tucat, privát eltévelyedései miatt spicliségbe kergetett atyával tehát nehézkesen tudható le az egyházak múltja. Tény, hogy a kommunista rendszernek eredményesen sikerült szétvernie az egyházi struktúrákat; az is igaz viszont, hogy a negyvenes-ötvenes évek brutális egyházüldözése után a puha diktatúrában valamelyest javult a felek közti viszony. Az állam kézi vezérelte az egyházakat (a vezetők kiválasztásához például az ÁEH hozzájárulása kellett), amelyek sok mindent megtettek a túlélésért. Jó példa erre, hogy elméleti téren is igyekeztek feloldani a marxista és keresztény/keresztyén világnézet közti kognitív disszonanciát.

Nem az a fő kérdés tehát, hogy jelentette-e az atya a gyóntatófülkéből, hányszor vétettem a hatodik parancsolat ellen, hanem hogy a katolikus egyház meghatározó része hogyan működött együtt az állammal. Igaz, hogy papok jelentettek híveikről és feletteseikről, ahogy az is igaz, hogy a hívek is fölnyomták a papokat. Jelentős (?) információkhoz jutott ugyan az állambiztonság a külföldi konferenciákról jelentő atyák által, de az egyházi együttműködők többsége társadalmi kapcsolatként építette a szocializmust.

Azokban az országokban, ahol keményebb volt a rendszer, és megváltoztatásához szélesebb körű társadalmi összefogás vezetett, gyakran épp az egyházak voltak az ellenállás bázisai: a lengyel katolikus egyház állam volt az államban, a keletnémet evangélikus egyházból indultak útjukra a 89-es demonstráló tömegek. Az NDK megszűnése után pedig a katolikus egyház nem győzött mea culpázni, amiért túl visszafogottak voltak, és nem bíztak az ellenzéki tömegmozgalmak erejében.

A magyar katolikus egyház fél a párbeszédtől, tart attól, hogy valódi kérdéseket tesznek föl neki - fejtegette pár éve Várszegi Asztrik. A múlt tisztázásától elzárkózó merev reakciókból úgy tűnik, a katolikus egyház vezetése nem kívánja megosztani híveivel, hogyan egyensúlyoztak negyven éven át az üldözöttség és a megalkuvás határán.

Pedig biztos van rá egy hely a Bibliában.