Önt sokan felelőtlennek tartják, mert kilopta a listát a Nemzeti Emlékezet Intézetéből.

- Hogy lophattam volna egy nyilvános katalógusból? Az intézet nem tulajdonolja, csupán őrzi az állambiztonsági iratokat. Összesíti az ezekben talált neveket, és az így létrejött névjegyzék mindenki számára hozzáférhető, már aki bemehet a könyvtárba. Lengyelországban ugyanis csak a kutatók, az újságírók, és azok a volt áldozatok férhetnek hozzá az iratokhoz, akik később nem működtek együtt az állambiztonsággal. A tavalyi viták során azonban a múlttal való szembenézést ellenzők köréből egyre nagyobb nyomás nehezedett az intézetre, mondván, nem szerencsés, hogy újságírók is hozzáférhetnek az iratokhoz.

Újságíróként nem az lett volna a feladata, hogy ellenőrizze az önhöz került információt?

- Én publicista vagyok, nem oknyomozó újságíró.

Nincs ilyen különbség.

- De van. Azért hoztam ki a listát, hogy felkeltsem az újságírók érdeklődését a dokumentumok iránt.

Nem keveri ön az újságírói szerepet a politikacsinálással?

- Nem. Sokan próbáltak megbélyegezni azzal, hogy politizálok. Ugyan, melyik pártnak dolgoznék, melyik csoport érdekeit képviselném? Az újságírónak az a kötelessége, hogy a tudomására jutott információkat nyilvánosságra hozza. Az archívum nem titkos: megkérdeztem a munkatársakat, hogy kijegyzetelhetem-e a neveket. Igen, mondták. Ha pedig leírhattam, innentől a kérdés már csak technikai. A lényeg az, hogy semmi törvénybe ütközőt nem követtem el. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez nem ügynöklista. Négy kategóriába tartozó személyek olvashatók rajta: a titkosrendőrség tagjai, ugyanezen testület ügynökei, azok az informátorok, akiket valamilyen okból (például azért, mert párttagok voltak) nem szerveztek be, ehelyett másként (például tanácsadóként) segítették az állambiztonság munkáját. Az utolsó kategóriába azok tartoznak, akiket be akartak szervezni, de nem tudtak, sőt, maguk is a rendszer áldozatai, üldözöttei, megfigyeltjei voltak.

Nem tartja nonszensznek, hogy áldozatok együtt szerepelnek tettesekkel?

- Nem én állítottam össze a listát, hanem az intézet. Most azok kárhoztatnak a nevek összekeveréséért, akik egyébként elleneznék az állambiztonsági iratok nyilvánosságát. De vajon miféle kárt okozok én a listán szereplő áldozatoknak? Ez az egész jórészt a Gazeta Wyborca provokációja: ez a liberális lap használta először egy cikkében az "ügynöklista" kifejezést, miközben én soha, sehol nem mondtam ezt. És innentől nincs megállás: az átvilágítás ellenzői azzal érvelnek, hogy az állambiztonság bárkit leügynöközhetett, aki akár csak egy útlevelet csináltatott magának. Mindez persze hazugság.

De mondjuk, egy kisvárosi könyvtárosként nem sérti-e a jó hírnevemet, ha úgy szerepelek a listán, hogy nem voltam besúgó?

- Ez pánikkeltés, hiszen bemehet a hivatalba, és három hónapon belül megkapja az önt tisztázó papírokat. A nyilvánosság ellenzői mindig azzal érvelnek, hogy kapcsolatok romlanak meg, emberek esnek egymásnak, ha kiderül a múlt. De ez nem igaz; soha, semelyik posztkommunista országban nem került sor lincselésre. Mi, lengyelek pedig különösen békés nemzet vagyunk.

A kategóriák keveredése a lista legitimitását ássa alá: ha besúgó voltam, simán mondhatom, hogy áldozatként szerepelek a névsorban.

- Minden kiderül. Ha az archívumot megnyitnák az emberek előtt, minden nyilvánvalóvá válna, és véget érne ez az egész zsarolós-kiszivárogtatós játék, ahogy az a cseheknél is történt.

Kezdetben 240 ezer névről volt szó, ön csak később mondta, hogy 160 ezret hozott ki. Valakik hozzáírnak a listához, és törölnek is belőle?

- A hivatal listáján 240 ezer név szerepel. Én csak 160 ezret hoztam el, és adtam oda újságíróknak. Fogalmam sincs, most pontosan hány névből álló lista kering a neten. Feltehetően provokáció, hogy valakik föltesznek neveket, hogy ezzel is kompromittálják az átvilágítás és a múlttal való szembenézés gondolatát.

2000-től máig 14 ezer lengyel állampolgár kért betekintést az aktáiba. Ez sokak szerint azt mutatja, hogy a lengyeleket nem nagyon érdekli a múlt.

- Ezek egymásnak ellentmondó érvek: egyrészt lincselés várható, ha kiderülnek a múlt titkai, másrészt az emberek teljesen érdektelenek ez ügyben. Melyik az igaz?

Segített önnek valaki a hivatalból?

- Természetesen erre a kérdésére nem válaszolhatok.

A hivatal most az ügyészség segítségével vizsgálódik.

- Ez abszurd. Vizsgálatot indítottak egy ismeretlen személy ellen, aki feltehetően segíthetett nekem abban, hogy a nyilvános információkat kivigyem. Egy újságíró megkérdezte az ügyészséget, hogy melyik törvényt sértettem meg. Még nem tudjuk - mondták -, de keressük.

Igaz, hogy egy pendrive-ra másolta ki az adatokat?

- Erre sem válaszolok.

A szolgálatok vezetője és a lengyel belügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy a szolgálat jelenleg is aktív munkatársai is szerepelnek a listán. Ez pedig az ország nemzetbiztonságát veszélyezteti.

- Az utóbbi fogalom értelmezhetetlen, a kiindulópont pedig téves. Az "aktív szolgálati munkatársakra" vonatkozó iratokhoz ugyanis nem férhettem hozzá, mert azok máshol vannak. Az intézet megalakulásakor épp a szolgálatok vezetője döntötte el, hogy mely dokumentumoknak kell titkosnak maradniuk. És ez az egyik legfontosabb kérdés: kinek van joga ahhoz, hogy korlátozza az iratokhoz, azaz a társadalom emlékezetéhez való hozzáférést? Az állambiztonság archívuma minden volt kommunista országban az egyik legfontosabb történeti forrás. Ha ezeket elzárjuk az emberek elől, akkor saját emlékeiktől fosztjuk meg őket. Kinek van joga ehhez? Milyen demokrácia az, ahol nincs átláthatóság?

Ön tönkreteheti az intézet hírnevét, az emberek nem szívesen bíznak egy olyan történeti archívumban, ahonnan csak úgy ki lehet vinni bármit.

- Elég furcsa módja a tönkretételüknek, hogy fölkeltem a tömegek érdeklődését a munkájuk iránt. A lengyel demokrácia - annak összes hibájával együtt - nem 1989-ben született, hanem a múltban gyökeredzik.