Az Almáskert népe
Tegnap Irénke aztán meg Vali néni is átszólt, hogy "postája" érkezett Marcinak. "Jöjjek érte, mert biztos kell az neki Brüsszelben is". Az óvoda ajtaja kódra nyílik, az üvegen felirat: A kedves szülőket figyelmeztetjük: egy gyanús külsejű férfi a napokban terepszemlét tartott a környéken. Na, még csak ez hiányzik.
Hányszor jártam erre korábban is, de akkor mindig Marciért vagy Marcival jöttem. Hol tanévnyitóra, hol paprikás- krumpli-főző versenyre voltunk hivatalosak, hol meg jelmezbálra. A dédnagymama jóvoltából készült a leveli béka-, meg a kandúrmaskara. Anyagbeszerzés, színválasztás, szabás-varrás, fércelés, gumírozás, jelmezes főpróba, miegyéb.
Amikor most megyünk fotózni az Almáskertbe, sehogy se akaródzik bemenni a szentélybe, le kéne venni a cipőt. Nem lépünk arra a parkettára, ahol gyerekek csúsznak-másznak. Keresem Bencét, Mátét, a barátokat, meg a barátnőket, Rebekát, Szilvit és Szonyát. "Ezek nem barátok, ezek lányok, őket kergetni szoktam" - kaptam Marcitól egyszer-egyszer hímsoviniszta, vagy inkább szemérmes felvilágosítást a nemek közötti különbségekről, meg az esélyegyenlőség buktatóiról. Bence, Máté, Rebeka, Szilvi és Szonya most valamennyien influenzások. Még jó is, legalább nem látom őket. Barátok között lenni, "a" barát nélkül, elég furcsa állapot.
Hányszor mentünk óvoda után pitypangot tépni, igaz akkor még ragyogó idő volt, hétágra sütött a nap, most meg hó van, sár, és hideg februári szél. Innen mentünk a pékségbe, meggyes piskótát enni, rá meggylevet kortyolni az automatánál. Az Almáskert népe is itt gyülekezett. "Én nyomom be a gombot!" "Vigyázz, hideg, lassan idd!" Azután mindig Karcsi bácsi, a zöldséges következett, tőle banánt kaptunk. Együtt ültünk ki a Jutka presszó teraszára az árnyat adó napernyő alá, szívószállal almalevet szürcsölni. Itt ismerkedtünk kínai meg afrikai bevándorlókkal. Hallgattuk, hogy "milyen érdekesen beszélnek". És itt kérdeztük meg tőlük: "Hogy vagytok? Én jól vagyok."
Itt álltunk sorban az újságosbódénál, hogy rágógumit vegyünk. Itt vettünk magunkra pulóvert, azért, hogy ha bemegyünk a légkondis Plussba, akkor meg ne fázzunk.
Errefelé tisztáztuk - lehetőleg a zebrán, rohanva a közelgő HÉV felé -, hogy a süteményben nincs vitamin, ellenben a szilvában, az almában és a szőlőben igenis van. Itt kellett az egyik nagy fához állnom, és itt lettem lelőve, mert "egy harcos" kivégzi a rablót, természetesen. Az utóbbi lettem volna én, mármint a rabló.
Innen mentünk beiratkozni az úszóiskolába. Igaz, akkor forró augusztus volt, most meg kemény február, és az Almáskert előtt fel van szórva a járda. A kesztyűt itt hagytuk el rendszeresen, a sálról meg a sapkáról nem is beszélve. Itt próbáltuk ki először, hogyan is működik az automata esernyő. "Csak úgy, gombnyomásra. Ezt figyeld, nyomom ezt a gombot, ott kinyílik az egész, az egész, de az egész ernyő." Hát igen, ez kész csoda. Ez egyenlő a világ felfedezésével. Az ernyőben az is jó volt, hogy alá lehetett bújni, és onnan várni az esőt. Amikor veri az ördög a feleségét. "De az ördögnek nem is lehet felesége. Ezt se tudod?" Ezt se.
Most már tudom. Nem nyafognék, de most már késő. Megyek, veszek egy fapados jegyet Brüsszelbe. Viszem ki a Tappancsot. Meg viszem magammal Bence, Máté, Rebeka, Szilvi és Szonya, egyszóval az Almáskert népének üzenetét.
