Tolnai Ottó kapta az idei irodalmi díjat
A Költő disznózsírból című, Kalligramnál közreadott (és lapunk Hétvége mellékletében január 15-én ismertetett) munkáért odaítélt elismerést, amely ötmillió forint jutalommal jár, a magyar irodalom teljes spektrumát képviselő szakzsűri döntése alapján adományozzák. Eddig Esterházy Péter, Bodor Ádám, Balla Zsófia, Szilágyi István, Rakovszky Zsuzsa és Parti Nagy Lajos kapta meg.
A kisebbségi irodalmár, ahogyan Tolnai Ottó mondja, "a semmisségét formaként felvállaló kisénekes". A kisebbségi irodalmár eleve nem foglalkozik nagy dolgokkal, a kicsi az övé, a kis, semmis dolgok. Rakosgatja őket egymás mellé, vizsgálódik, kutakodik, forgatja, megnézi, milyen matériából van. Mert első az anyag.
Tolnai Ottónak senki máséhoz nem hasonlítható módszere van. Ahogyan magáról vallja, ő alkémikusi műhelyében kutat. Ráadásul rákmenetben. S aztán folyton elcsodálkozik a dolgok állásán. És mivel a költő-kutató igen különleges dolgokra jön rá, megilletődvén csak motyogni tud. Aki hallotta Tolnai Ottót élőben, érzékelhette, hogy a való életben is motyog. De milyen csodálatosan motyog! Az ember már-már fél, hogy megáll a mondat közepén, beléfagy a szusz, többé nem folytatja, nem tudja folytatni, ám egy hirtelen csavarral mégis megy tovább, és a legérdekesebb helyeken köt ki. S nem csak képletesen - legutóbb úgy nyilatkozott, Perzsiába készül.
Költőnk valójában a tengerről indult. 1961 végén, egyik első írásában, minek a címe is Első esszé volt, ezzel indított: "És a tenger utasai lázasan írnak." A láz azóta sem múlt el. A kifejezetten nyugodtnak tűnő emberben hatalmas szenvedély ég. Ami így elcsépelten hangzik, de Tolnait minden, avagy bármi meg tudja indítani. A karfiol, egy szék, papírcetli, múlt század eleji falusi versfaragó alakja, egy fehér bálna. A márvány, a tengeri só, Jugoszlávia atlasza, a Tolnai-lexikon, a vulkánfíber. Petőfi Sándor szobra egy hentesüzlet villanyfényes kirakatában - elsőrangú disznózsírból. Kosztolányi Dezső tálalásában.
Tolnai Ottó fura figura, természetesen a hagyományos kisebbségi szerepbe, a határon túli magyar író szerepébe sem akart beilleszkedni - vátesznek lenni, a nemzetért aggódni, sorskérdésekkel bíbelődni nem az ő sajátja. Ezért a vajdasági magyar elit - ha van ilyen - egy része nem is fogadta kitörő örömmel Magyar Irodalmi Díját, noha aki belelapoz a Költő disznózsírból című rádióinterjú-regénybe, akár a vajdasági magyarok utóbbi ötven-hatvan évének történeteként is olvashatja. Benne van minden. Az egykori Jugoszlávia, Vajdaság, a művészetek története. És valódi helyrajzok: szigetek, tengerparti falvak, New York, Párizs, Magyarkanizsa, Palics. De az tényleg nincs benne, amit egyesek számon kérnek rajta, hogy mit kell tenni. Nincs benne, mert Tolnai Kosztolányival együtt vallja, hogy tévedés azt hinni, a költő érti az életet, majd jó tanár módjára el is magyarázza. Hiszen ahogyan a szabadkai származású mester írta: "A költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse."
Azt se feledjük, hogy Tolnai gründolta a hatvanas évek elején az újvidéki Új Symposion című folyóiratot, amely a vajdasági magyar irodalom legkiemelkedőbb vállalkozása volt és maradt, sőt, szellemisége üdítően hatott a kádárizmus pocsolyájába zuhant Magyarországon is. Már ha átengedték a határon. Amely ma pont ellenkező irányban zárt, mint pár évtizeddel korábban. S ha valami, éppen a szabadság kérdése megkerülhetetlen Tolnai munkássága esetében: "Saját testemen, irodalmamon próbáltam ki, hogyan reagál erre a maximális szabadságra a valóság, e maximális szabadságmodellre, amit irodalmam jelent." De ne gondoljuk azt, hogy ez valamiféle filozofálós túlzás - Tolnai tényleg kipróbálta, s lapszerkesztőként felfüggesztett börtönbüntetést is kapott.
Aztán jött a szabadság, de sok vért hozott magával. Tolnai a palicsi Vértó mellé költözött, az ország meg ripityára hullott. Viszont összeállt egy könyv, a pozsonyi Kalligramnál közreadott Költő disznózsírból, mondhatnánk, az opus magnum. De nem mondjuk, mert tudjuk, Tolnai Ottó még mennyi kis semmis felfedezés előtt áll.
