Condoleezza Rice hűségesen szolgálja elnökét, de nem kirakati bábfigura. Liberális amerikaiak is dühbe gurulnak, amikor dísznőnek vagy dísznégernek nézik.

Eugene Robinson, a Washington Post egyik vezető szerkesztője sorra veszi a fekete nőkre alkalmazott sztereotípiákat. Egyik sem illik Rice-ra. Végre felhagyhatnánk azzal - fakad ki -, hogy színes szemüvegen keresztül lássuk a feketéket.

A teljesítményt kell nézni. Amihez pedig hozzátartozik a külügyminiszter tudományos munkássága. Ez különösen figyelemre méltó, mert Rice szakterülete Kelet-Európa.

Stephen Sestanovich, aki Clinton elnök tanácsadója és a volt szovjet köztársaságokba küldött utazó nagykövete volt, egy - sajnos már a New York Times fizetős archívumába került - cikkében Condoleezza Rice 1995-ben megjelent könyvére emlékeztet: "Németország egyesítése és Európa átalakítása".

Rice és szerzőtársa, Philip Zelikow azt fejtette ki, hogy csak azért kerülhetett sor a nagy átalakulásra, mert a kormány, az idősebb Bush elnök kormánya tudta, mit akar. Az amerikaiak nem próbáltak konszenzust kialakítani az európai szövetségesekkel, hanem a maguk útját járták. A tanulság: Akkor is az optimális cél elérésére kell törekedni, amikor politikailag megvalósíthatatlannak látszik.

"Hetvenkedés? - kérdezi Sestanovich. - Egyáltalán nem. Amikor ledőlt a berlini fal, az európai vezetők viszolyogtak a német egység eszméjétől. Mitterand azt mondta Bushnak, hogy az egyesítés háborúhoz vezetne. Thatcher és Gorbacsov azt agyalták ki, hogy az egységes Németország legyen tagja a NATO-nak és a Varsói Szerződésnek is. Az efféle elképzelések mögötti véres történelmi tapasztalatok azonban nem hatották meg Bush elnököt. Az ő bajuk - gondolta -, ha félnek a németektől."

A maximalizmus tehát sikerre vezetett annak idején. Ezért - vonja le a következtetést Sestanovich - az új külügyminisztertől nem várható irányváltás.

Timothy Garton Ash is a nagy európai átalakulás távlatából próbálja bemérni Condoleeza Rice várható politikai irányvonalát. Amióta Kelet-Európa nyugati fele révbe ért, Garton Ash az Európa és Amerika közti dialógus folytatásán fáradozik. De nem felejtette el az 1989-es fordulatot, amelynek bekövetkeztében korábbi munkásságának oly nagy része volt.

Garton Ash szerint a naptár a nyolcvanas évek második felénél van felütve Washingtonban. Első négy éve alatt Reaganben is háborús uszítót láttak az európaiak, aztán második elnöksége alatt a "béketeremtőként és a szabadság kiterjesztőjeként" vonult be a történelemkönyvekbe. Legalábbis bizonyos történelemkönyvekbe - teszi hozzá.

"A Közel-Kelet országainak békés eszközökkel történő demokratikus átalakítására irányuló hosszú távú stratégia kezd kibontakozni"- véli Garton Ash . - Az ifjabb Bush elnök és külügyminisztere szeme előtt egy olyan fejlődés képe lebeg, amely "hasonló ahhoz, ami a szovjet uralom alatti Európában ment végbe a containment és a détente hatására". (A "containment" az ötvenes évek jelszava: megállítani a kommunizmus terjedését. A "détente" az enyhülés politikájának címkéje.)

Tudom, tudom - ismeri be Garton Ash -, a helyzet sok tekintetben más. Ki lesz, kik lesznek a Gorbacsovok a Közel-Keleten? Gorbacsov egy poszt-totalitárius állam ura volt, hatalmát senki sem vonta kétségbe. Mahmud Abbasz egy nem létező állam vezetője, akinek hatalma nagyon is kétséges.

Más kézenfekvő különbségeket is felsorol, ennek ellenére azt javasolja, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan. Elvégre - ezt nem mondja ki, de ott bujkál a sorok között - Reaganről is azt hitték először Európában, hogy valami pisztolyához kapkodó mozi-cowboy.

Condoleezza Rice