A peronon több mint száz utas várakozik a farkasordító reggeli hidegben. Állítólag mínusz 10-15 fok van, de a hőérzetünk mínusz negyvenet saccol. Milyen jó lenne, ha a MÁV néhány kanna forró teát kínálna körbe! Fillérekbe kerülne, de az embernek mégis megmelegedne a szíve: bár a vonat késik, a nemzeti vasúttársaság gondol az őt eltartó nemzet fagyoskodó tagjaira. Mindez csak álom, tea nincs, és a vasútállomás épületébe is hiába megy be az ember, ott sincs sokkal jobb idő.

Egyórás didergő várakozás után megérkezik az intercity, és előre megborzongok a gondolattól, hogy pillanatokon belül a kocsi jótékony melege burkol körbe. A jegyem az első osztályra szól, leveszem a kabátom, és kényelmesen elterpeszkedem az ülésen, várom az első meleg fuvallatot.

De pár perc múlva ismét kabátban didergek, mert kiderül, hogy a vonaton nincs fűtés. Az első osztályon legalábbis nincs. Megjön a jegyvizsgáló, és mentegetőzve javasolja, hogy átfáradhatunk egy másik kocsiba, ott egy-két fokkal melegebb van.

- De itt miért van hideg? - kérdezzük.

- Nem jó a fűtési rendszer, ha a fagyban sokáig áll a vonat, utána már nem tud felmelegedni - válaszolja.

- Akkor miért nem cserélik le ezt a kocsit? - tesszük föl a kérdést naivan.

- A kocsit? - kérdez vissza a kalauz. - De hiszen az egész szerelvényt le kellene cserélni!

Debrecenből Budapestre a menetjegy oda-vissza - IC-pótjeggyel és első osztályú felárral együtt - 7200 forintba került.

Ha már ennyit kifizettünk a többórás fagyoskodásért, akkor kárpótlásként ebből a pénzből egy forró tea csak kijött volna. Persze, csakis műanyag pohárban, cukor, citromlé nélkül. Mert azt mégse szeretném, ha a cukor miatt menne tönkre a MÁV.