Hosszú út vezetett el a kiotói egyezmény életbelépéséig. A világ államai 1972-ben, az emberi környezetről Stockholmban rendezett konferencián határozták el, hogy odafigyelnek a szennyezésekre, de ekkor még nem foglalkoztak a globális klímaváltozás kérdéseivel. Az 1984-87 között dolgozó Brundtland Bizottság - a testület tagja volt Láng István professzor is - Közös jövőnk címmel jelentést készített. Ez a dokumentum már elfogadta azt a véleményt, hogy a légkör szén-dioxid-tartalmának növekedése globális klímaváltozáshoz vezethet. Ezért a szerzők azt javasolták, hogy a kormányok vállaljanak kötelezettséget az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére. A következő mérföldkő az 1992-es riói konferencia volt. Itt fogadták el az ENSZ Keretegyezmény az éghajlatváltozásról című, jogilag kötelező dokumentumát. Ez az egyezmény azonban még nem tartalmazott sem konkrét határidőket, sem emissziócsökkentési számokat. Ilyen előzmények után került sor az 1997-es kiotói találkozóra, ahol kompromisszumos megállapodás született.

Az iparilag fejlett országok Kiotóban vállalták, hogy az 1990-es szinthez képest 5,2 százalékkal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátást 2012-ig. (Az EU átlagosan nyolcszázalékos csökkentést vállalt, Magyarország hat százalékot, azzal a könnyítéssel, hogy a bázisév 1987 lett.) A fejlődő országok ugyanakkor nem vállalták ezt a kötelezettséget, mert attól tartottak, hogy ez visszafogja gazdasági fejlődésüket. Az Egyesült Államok törvényhozása nem ratifikálta a megállapodást. Az orosz vezetés hét évig lebegtette szándékát, és csak 2004 őszén csatlakozott a megállapodáshoz - neki köszönhető, hogy 2005. február 16-án végre hatályossá válik ez az anyag.

Az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti nézeteltérések miatt konkrét eredmények nélkül fejeződött be tavaly decemberben Buenos Airesben az újabb nemzetközi klímakonferencia. A tanácskozáson a kiotói megállapodás jövőjéről kellett volna egyezségre jutni, miközben még az egyezmény sorsa is kérdéses. A konferencián 189 ország képviselői tanácskoztak arról, hogyan lehet korlátozni az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását, és miként lehetne a jegyzőkönyvhöz való csatlakozásra rábírni az Egyesült Államokat (a megállapodáshoz Kína és India sem csatlakozott). Eredményt nem értek el, hiszen a három nagy szennyező továbbra sem írta alá a jegyzőkönyvet.

A vállalások hatását egy ENSZ-jelentés is megkérdőjelezi: ha mindenki betartaná a korlátozást, a légkör szén-dioxid-tartalma a mai szinten maradna, míg a felmelegedés fékezéséhez a kibocsátást felére kellene csökkenteni. Utóbbira nincs remény, ezért kell tisztelni az elsőt.