A szél hűvös nedvességet permetezett az arcába, úgyhogy miközben a kabátzsebében fázósan ökölbe szorította a kezét, a prózaíró arra gondolt: bármennyire is szeret sétálni, ebben a szívszorítóan elkeserítő időben jobb, ha a tömegközlekedést választja a gyaloglás helyett. Az elhatározást tett követte: Sárosdi a mellékutcából kiment a körútra, és elindult a legközelebbi villamosmegálló felé. Épp egy zebrán kelt át, amikor a kanyarodósávból éktelen dudálással egy tekintélyes méretű autó vágott eléje. Sárosdi megszokta az effélét, rendületlenül baktatott volna tovább, ám az autó sofőrje a lehúzott ablakon át kiabálni kezdte a nevét. A prózaíró odapillantott, és a sofőrben az unokaöccsét ismerte fel, aki az autóba invitálta. Mivel a következő jármű is tülkölni kezdett, a prózaírónak döntenie kellett. A fűtött autó mellett döntött.

Odabent nemcsak meleg volt, hanem erős parfümillat is, valamint lüktető popzene. Az unokaöcs - egyébként informatikai menedzserként dolgozott egy Sárosdi számára megjegyezhetetlen nevű cégnél - kijelentette, hogy akkor most hazafuvarozza rég látott nagybátyját. Sárosdi szabadkozott, hogy igazából két villamosmegálló, aztán még egy kis zötykölődés a trolin, és már otthon is van, de az unokaöcsnek nem lehetett ellentmondani. Rátaposott a gázra, az autó a következő mellékutcából kiszáguldott a körútra, és a prózaíró megkönnyebbülten süppedt a ringatóan puha anyósülésbe: úgy tűnt, idebenn jobb, mint odakünn.

"Szintén haza?" - érdeklődött Sárosdi, miután az unokaöccse kissé lejjebb halkította a zenét. "Á, dehogy - felelte amaz -, csak elszaladtam egy mítingre, most megyek vissza az irodába." "Akkor sok munka van" - jegyezte meg Sárosdi, mire az unokaöccse azonnal rávágta: "Sok" - és a prózaíró nem tudta nem kihallani a büszkeséget a fiatalember hangjából. Jobbra-balra forgatva a fejét az autó belsejét kezdte tanulmányozni, közben azon gondolkodott, milyen típusú lehet, azt ugyanis a nagy sietségben nem tudta megállapítani. "Szép, ugye?" - kérdezte változatlan büszkeséggel az unokaöccse, a prózaíró pedig elismerte, hogy szép, majd megkérdezte, saját-e. "A cégé - felelte a fiatalember -, de meg fogom venni, mert leépítik az autóparkot. Így akarnak pluszbevételhez jutni, mivel tudják, hogy ha ebben a formában elveszik tőlünk, akkor úgyis meg fogjuk vásárolni." Az unokaöcs hirtelen rálépett a fékre, és nyelvészeket megszégyenítő szókészlettel kezdte szidni a szomszéd sávból eléjük vágó gépkocsi vezetőjét. A prózaíró kinézett, körös-körül mindenfelé autókat látott. Némelyik lépésben araszolgatott, némelyik állt - olyan volt a kocsisor, akár egy lassan hömpölygő lávafolyam.

Pár perccel később a stoplámpák rikító fényében eldübörgött mellettük egy villamos. A prózaíró azt kérdezte az unokaöccsétől, szokott-e tömegközlekedni. "Nem - hangzott a határozott válasz. - De sok benzint vásárolok, úgyhogy az üzemanyag árába épített adóval támogatom a tömegközlekedést." Mielőtt Sárosdi elgondolkodhatott volna az állítás igazságtartalmán, a fiatalember folytatta tovább: "Autózni összehasonlíthatatlanul jobb. Ilyenkor a fíling is befigyel." Megint kúsztak előre vagy tíz métert, és a prózaíró arról érdeklődött, nem túl nagy-e ez az autó. Az unokaöccse a fejét rázta, s elárulta, hogy a kicsikben halálfélelme van. A nagy autó viszont a tiszteletet parancsoló méreteivel biztonságérzetet ad. Arról nem beszélve, hogy remekül lehet bele pakolni. Hátul akár egy plazmatévé is elfér.

Sárosdi hátranézett, de nem tudta elképzelni a plazmatévét, mert a szemébe világított a mögöttük araszoló jármű reflektora. Újabb villamos haladt el mellettük. Meleg volt az autóban, a prózaíró kigombolta a kabátját. Az unokaöccse most azokat a sofőröket szidta, akik a keresztutcából kifelé jövet bennragadtak pirosnál az útkereszteződésben. Sárosdi az unokaöccse ujjait figyelte: időnként a kormánykeréken, időnként a sebességváltón doboltak. Immáron a harmadik villamos közeledett - a prózaíró ekkor az órájára pillantott, majd hirtelen elhatározással elbúcsúzott az unokaöccsétől, és mielőtt amaz komolyabban tiltakozhatott volna, kiszállt az autóból.

Nyirkos szél csapott a kigombolt kabát alá. Sárosdi átvágott a tömött sorokban álló-araszoló járművek között, egy darabig a sínek mellett futott, majd a járdaszigetnél elérte az utasokkal teli villamost. Fölszállt, megmarkolta a hideg kapaszkodót. A villamos elindult, Sárosdi a futástól kapkodta a levegőt, és érezte, ahogy az orrában megült parfümillatot a tömegközlekedés jellegzetes ember- és gépolajszaga váltja fel. "A fíling befigyel - jutott az eszébe. - Mindjárt otthon vagyok."