Zeng a cipősdoboz
Illényi András akusztikai szakértő, a Műegyetem Távközlési és Médiainformatikai Tanszékének tudományos főmunkatársa viszont hozzáteszi: ez így van, de az is tény, hogy a szükséges szakmai tudás a hazai szakemberek fejéből sem hiányzik. Legfeljebb a pozícióik rosszabbak. A magyar gyakorlat rendszerint súlyos kompromisszumokat kényszerít rá az akusztika művelőire, s a végső szót mindig az építészek mondják ki. Azok a tervezők, akik abszurd módon egészen mostanáig egyáltalán nem tanulták az egyetemi képzés során a hangzás tudományát.
Bár az új Nemzeti Hangversenyterem a legmodernebb technikát használja, és komputerek vezérlik a mennyezetről leeresztett, változtatható formájú hangvető ernyőt, akárcsak a hatalmas zengőkamrákat, az alapvető elvek az elmúlt két és fél ezer évben nem sokat változtak. Sőt. Az ókori görögök és rómaiak legnagyobb szabadtéri színházaiban akár tizenötezer ember is elfért, de a legfelső sorokban is tisztán lehetett érteni minden szót. Az építők nemzedékről nemzedékre örökítették át a szakmai fogásokat: az epidauroszi színház színpada alatt a régészek meg is találták azokat a hatalmas bronz- és kővázákat, amelyek "megzengették" a színészek hangját.
Zordabb éghajlaton persze fedett terekre van szükség, nem beszélve arról, hogy az évszázadok során a "csönd" fogalma is átalakult. Ma egy átlagos városi környezetben az alapzaj százszor erősebb, mint a civilizációtól távol, a természetben. A modern koncerttermeknek tehát az a feladatuk, hogy kívül tartsák a rezgést és a zajt, odabent viszont a lehető legtökéletesebb hangzást produkálják.
A Nemzeti Hangversenyterem esetében alighanem az előbbi volt a nehezebb feladat, hiszen rezgéstompító paplanra kellett építeni a koncerttermet, amelyet még húszcentis légrés is véd a kinti zajtól. Ami viszont az akusztikai tervezést illeti, Illényi András azt mondja: a Művészetek Palotájában is alkalmazott "shoebox", azaz cipősdoboz forma - a terem szélessége és magassága közel azonos, a hosszúsága valamivel több mint kétszerese az előbbieknek - elismerten jó megoldás, a 25 méteres belmagasság pedig épp a nyolcszorosa annak, amennyit a magyar építészek egy szintre számolni szoktak. A távoli mennyezet valóban a szabadtéri hangverseny élményét adhatja a hallgatóknak, a zengőkamrák és a hangvető ernyő segítségével pedig szinte bármilyen környezetet elő lehet majd állítani. Akár az Esterházy-kastélyok zenetermeinek hangzását, amelyre Haydn komponálta a műveit, vagy a lipcsei Tamás-templom zengését, amellyel Bach számolt, amikor zenét írt.
A teremakusztika tudománya egyébként az elmúlt bő száz évben indult igazán fejlődésnek. Leo Beranek, aki az operaházakról és a koncerttermekről írt könyvet, három, a XIX. század utolsó harmadában épült játszóhelyet minősített a világon a legjobbnak. Az élen a bostoni Symphony Hall végzett (1900-ban készült el 2800 néző számára), a második a bécsi Musikvereinsaal 1870-ből (itt 1700-an foglalhatnak egyszerre helyet), a harmadik pedig az 1888-as keltezésű amszterdami Concertgebouw, ahol mintegy kétezren élvezhetik egyszerre a zenét.
Ezek rokona a mi Zeneakadémiánk is, amely 1905 és 1907 között készült el Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján. A tervezők a bécsi példát követték, az óhatatlan gyengeségeket pedig évszázados tapasztalattal tompították: mivel a terem közepe táján némileg kellemetlen hatást kelt a hang visszaverődése, ott helyezték el a nézőteret kettévágó utat. Az akusztikai törvényszerűségek semmibe vétele egyébként nagy bajokhoz vezethet - említi az Erkel Színház példáját Illényi András. A második világháború előtt sorra buktak meg a világsztárok az ottani színpadon, mert a hangvető nélkül megépített színpadról egyszerűen nem jutott ki a hang a hatalmas nézőtérre. A háború utáni átépítést végző Tarnóczy Tamás szerencsére javított a dolgon: a széksorok felé terelte a hangot.
A huszadik században is épültek persze koncerttermek, Amerikában akár öthatezer főre méretezettek is. Ez utóbbiakban azonban már mind szerepet kaptak az elektroakusztikus berendezések. Márpedig az erősítők és hangszórók mindenképp megváltoztatják az eredeti hangzást.
Még nagyobb gond, ha egy olyan teremben tartanak koncerteket, amely eredetileg nem arra készült, hogy a zenét szolgálja. A hetvenes évek végén megépült Budapest Kongresszusi Központ is ilyen öszvér lett: eredetileg kizárólag pártrendezvények megtartására szánták, így is tervezték meg; az elképzelésekbe utólag, szinte illegálisan csempészték bele a zenei felhasználás lehetőségét. Ez aztán "meg is hallatszik" a termen: a széles, legyező alakú helyiségből hiányzik az oldalsó visszaverődés, így középtájt alig hallani valamit. Arról nem is beszélve, hogy míg a beszédhangnak elég az egy másodperces utózengés, a zene élvezéséhez minimum 1,7 másodpercre van szükség - egy kettős funkciójú teremnél tehát valamelyik szerep óhatatlanul a háttérbe szorul. Javítani persze lehetne ezen is: pénzzel és olyan kompromisszumokkal, ahol egyszer végre nem az akusztika művelői húznák a rövidebbet.
A Nemzeti Hangversenyterem
