A Pentagon egyelőre 2006 végéig tervez, a Fehér Ház monoton hangon ismételgeti, hogy a katonák addig maradnak, "amíg a biztonsági helyzet szükségessé teszi". Az irakiak ezt úgy fordítják le, hogy "örökké", de könnyen lehet, hogy tévednek.

A sajtó néha tényleg piszok tud lenni. Az iraki választásokat a Fehér Ház úgy várta, mint kisgyerek a karácsonyt, és amikor eljött, úgy is örült neki. Erre a New York Times előkotorta egy 1967 szeptemberi tudósítását, és beidézte ezt itt: "Az Egyesült Államok hivatalos személyiségeit ma meglepte, és örömmel töltötte el a dél-vietnami elnökválasztási részvétel aránya, amely annak ellenére magas volt, hogy a Vietkong terrorista kampánya megpróbálta megzavarni a szavazást. Saigoni jelentések szerint tegnap az 5,85 millió bejegyzett szavazó 83 százaléka adta le a voksát. Közülük sokan a megtorlást is kockáztatták, amellyel a Vietkong fenyegetőzött."

Nem sokkal a remek saigoni hírek után Lyndon B. Johnson arra az elhatározásra jutott, hogy nem pályázza meg a második elnöki mandátumot. George W. Bush persze már túl van mandátuma meghosszabbításán, neki nem kell a választók kegyeit keresnie. Jobb is, mert esetleg nem nagyon találná. Támogatottsága három hónappal a választási győzelem után jelentősen visszaesett, most 57 százalék. A többség szerint a dolgok kifejezetten rossz irányban mennek. Közben már két éve sincs programja megvalósítására, mert 2006 őszén a teljes képviselőház és a szenátus egyharmada számára újra választások jönnek. Azután szinte azonnal megkezdődik a 2008-as elnökválasztási kampány, s a világ leghatalmasabb politikusa béna kacsává válik: már nem repül, és a szavára is egyre kevesebben figyelnek oda. (Azok is inkább a ragadozók.)

Azt már két éve, a támadás megindítása előtt elmagyarázták a stratégák, hogy Irak nem Vietnam. Nincs dzsungel, nincs már Szovjetunió sem, sőt Kína sem érdekelt fél. Csak az a fránya lakosság, az viselkedik egyformán minden országban: felszabadítás ide, demokrácia oda, utálja az idegen hadsereget. Irak ráadásul az átlagosnál komplikáltabb ország, amelyet etnikai és vallási ellentétek szabdalnak szét, a szomszédjaival is rendesen meg van áldva, miközben a föld mélyén ott van a világ második legnagyobb kőolajkészlete.

Annak idején Colin Powell állítólag figyelmeztette Bush elnököt a porcelánbolt szabályára, miszerint amit összetör, azt ki is kell fizetni, s onnan kezdve minden felelősséggel egyetemben az övé. A háború utáni iraki helyzet nem teljesen, de jelentős részben éppen a háborúnak köszönhető. A vasmarok szorítása nélkül Irak a vallási fanatikus terroristák gyűjtőhelye lett, míg a helybeliek közül sokan egyszerű nacionalista meggyőződésből fognak fegyvert. Ha az amerikaiak eltűnnének a színről, középtávon mindkét kategória számára megszűnne a motiváció. Másrészt viszont az amerikaiak éppen a merényletek miatt nem mehetnek el, mert az ország órák alatt káoszba hullana, és még az is előfordulhatna, hogy a nacionalisták támogatását élvező terroristák megdöntik az amúgy a többség akaratát megtestesítő kormányt. Az nemcsak Bush, a neokonzervatív csoport és Amerika számára lenne katasztrófa, hanem Iraknak, a térségnek és Európának is. Ezt a kockázatot nemcsak a mostani, de a következő amerikai elnök sem fogja vállalni, még ha tényleg 135 ezer katonát kell is tartósan az országban állomásoztatni.

Bush elnök a választások után, némi meglepetésre, megerősítette azt, amit kormányának tagjai már korábban is mondogattak: ha a most felálló új kormány kéri, kivonják az amerikai csapatokat. Ez nagyon merész kijelentés volt, mert a jó hírű Zogby közvélemény-kutató cég januári adatai szerint a szunniták és a síiták között csak annyi az eltérés, hogy előbbiek 83, utóbbiak 68 százaléka szeretné az amerikaiak azonnali távozását. Kérdés, hogy a politikusok le tudják-e csitítani a lakosságot, avagy be kell hódoljanak a népakaratnak. Utóbbi esetben Iraknak kizárólag saját fegyveres erőire kell hagyatkoznia.

A hivatalos adatok szerint az Egyesült Államok eddig 136 ezer iraki rendőrt, katonát és nemzeti gárdistát képezett ki. John Biden, a szenátus külügyi bizottságának rangidős demokrata tagja azonban más adatokat közölt. E szerint a rendőrkommandók ötezer, az úgynevezett beavatkozóegységek kilencezer, a többi speciális alakulatok négyezer bevethető emberből állnak. Azaz összesen 18 ezer valóban harcképes iraki áll szemben 15-20 ezer ellenállóval, közte két-három ezer mindenre elszánt külföldi terroristával. A különbség abból adódik, hogy a Pentagon "kiképzett" katonának tekint mindenkit, aki átesett a négy-nyolc hetes gyorstalpalókon. Biden szerint azonban csak azokat szabad számításba venni, akikre rá lehet bízni az eddig az amerikaiak által végrehajtott feladatokat. S akkor még nem esett szó olyan fontos tényezőkről, mint a fegyverzet és a felszerelés minősége, a szállítókapacitás vagy a parancsnoki állomány szakképzettsége.

Bushnak szerencséje van, hogy a Bidenhez hasonló, mérsékelt demokraták egyelőre nem követelik fennhangon a csapatok kivonását. Egyelőre csupán Edward Kennedy szenátor és a kongresszusi képviselők töredéke érvel nyíltan az azonnali távozás mellett. Ezt még ignorálni lehet. Viszont ha nem enyhül a feszültség, ha az alkotmányozási folyamatot, az alaptörvényről októberre tervezett referendumot és a decemberi új parlamenti választást is a mostanihoz hasonló merényletek kísérik, ha nem sikerül elfogadható közbiztonságot teremteni, és tovább nőnek a saját veszteségek, akkor Amerikában is egyre több politikus fordul majd szembe az elnökkel, és nem is csupán az ellenzékiek közül. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás okozta félelem múlásával a lakosságnak mind nehezebben magyarázható meg, miért is kell a katonáknak meghalniuk.

Az is mind valószínűbb, hogy a Fehér Ház harmadszorra már nem fogja visszautasítani Donald Rumsfeld lemondását. A védelmi miniszter saját bevallása szerint az Abu Graib börtönben történt viszszaélések nyilvánosságra kerülése után tíz napon belül kétszer is felajánlotta távozását a Pentagon éléről, Bush azonban ezt akkor még nem fogadta el.

A megszállás a mostani szinten még évekig fenntartható, de ennek brutális ára lenne. Túl sokba kerül, és túlságosan is igénybe veszi az amerikai katonaságot. A tengerészgyalogság januárban hosszú évek óta először nem tudta teljesíteni toborzási kvótáját. Ez nagyon rossz jel, mert ez a haderőnem hagyományosan a legvonzóbb a legjobb "nyersanyagnak" számító fiatalok számára. A tartalékos alakulatok és a Nemzeti Gárda esetében a helyzet már válságos, a szükséges számú jelentkező fele sem jön össze mindenhol. A válságra jellemző, hogy egyrészt 1200-ról 15 ezer dollárra akarják emelni a jelentkezésért járó fizetséget, másrészt - John Kerry kampányjavaslatát megvalósítva - 250 ezer dollárra kívánják növelni a hadszíntérre vezérelt katonák életbiztosítási összegét. (Az utóbbi visszamenőleg lenne érvényes a 2001. szeptember 11. óta elesett valamennyi katonára.)

Az iraki megszállás annyira megviseli Amerika hadseregét, szövetségi rendszerét és gazdaságát, ami végső soron hiteltelenné teszi az erővel való fenyegetést Észak-Korea, Szíria vagy Irán esetében. Egy dolog ripityára lőni néhány korszerűtlen páncéloshadosztályt, és megint más megszállás alatt tartani nagy kiterjedésű, jelentős népességű országokat. Egyfajta köztes megoldás lehet, ha az amerikai katonákat Irakban kivonják a legveszélyesebb középső országrészből, és délen, illetve északon összpontosítják őket. Itt folytatni lehetne az iraki biztonsági erők kiképzését, miközben a megszállók a lakosság nagy része számára "láthatatlanná válnának".

Amerikának vannak szövetségesei, amelyek jelentős tapasztalatokat halmoztak fel a megszállás okozta társadalomlélektani traumák terén. Itt vagyunk például mi magyarok, akik a mohácsi vész óta alig-alig éltünk másként, mint idegen szuronyok árnyékában. Nyilván tudnánk tanácsokat adni az inkább csak megszállóként tapasztalt amerikaiaknak. Nem úgy tűnik, hogy nagyon érdekelné őket, mint ahogy azokat az ajánlásokat sem fogadták meg, amelyeket még 2003 tavaszán-nyarán kaptak magyar, lengyel és orosz szakértőktől. Ezek többek között arra vonatkoztak, hogy nem szabad kirekeszteni a Baath párt tagjait az ország életéből, illetve a diktatúra hadserege rövid idő alatt átállítható az új rendszer oldalára, csak nem kell egyik napról a másikra elzavarni az összes tisztet és tábornokot. A bagdadi amerikai adminisztrációt vezető Paul Bremer azonban a Pentagon keményvonalasaira hallgatott. A Baath párt volt tagjait még a tanári állásokból is elbocsátották, a hadsereget pedig úgy ahogy volt feloszlatták, majd meglepve tapasztalták, hogy az ellenállók katonai lőszerekhez és tapasztalt tűzszerészekhez jutottak.

A budapesti nemzetközi demokráciaközpont ötlete elsőként abban a formában merült fel, hogy Medgyessy Péter 2003 őszén iraki hasznosításra ajánlotta fel Bushnak a demokratizálás során szerzett magyar tapasztalatokat. Milyen jó ötlet, mondta Bush, és soha többé nem kérdezte meg - vagy, ha igen, az eseményeken nem látszik -, melyek is ezek a tapasztalatok.

Az amerikaiaknak remek terveik voltak egy demokratikus, világi, föderális Irak megteremtésére. Ehhez képest a választásokat megnyerő síiták már elkezdték kidolgozni az alkotmányt, amely ősszel felváltja majd az amerikaiak által a megszállt országra oktrojált ideiglenes alaptörvényt. Amennyire látni lehet, Washington nem lesz túl büszke az eredményre. Nem az a kérdés, hogy iszlám törvényeket fognak-e elfogadni, hanem az, hogy azok mennyire lesznek szigorúak. Ahhoz még a legliberálisabb vallási vezetők is ragaszkodnak, hogy a családjog, benne a házasság, a válás vagy az örökség iszlám alapokon álljon. Ez azt jelenti, hogy újra bevezetik a többnejűséget, és az örökségből a lánygyermekek csak a felét kapják annak, amit fiútestvéreik. Az amerikaiaknak rendkívül fontosak a női jogok, ez tehát egyértelmű kudarc, ami vissza fog szállni Bush fejére.

Vehemensebb egyházfiak a teljes körű iszlám törvénykezés, a saria bevezetését követelik. Az amerikaiak megköszönhetik Szaddám Huszeinnek és a Baath pártnak, hogy több mint három évtizeden keresztül a világi szemlélet alapján irányították Irakot, Így mostanra viszonylag jelentős társadalmi rétegek támogatják a szekuláris berendezkedést. Főleg a nőket lesz nehéz visszaparancsolni a fekete burnuszba, de a második legnagyobb városban, a brit megszállás alatt lévő Bászrában már most bottal hajkurásszák a nyugati stílusú ruhába öltözött lányokat-asszonyokat. Az utcai alkoholárusokat is elkergették, és egyes bírók elkezdték alkalmazni a saria előírásait.

Volt olyan vasárnap, amikor Rumsfeld nem kevesebb mint öt tévéműsorban mondta el, hogy nem kell nem kívánatos fejleményektől tartani, a síiták első számú vallási vezetője - a korábban mellesleg sokáig Iránban élő, és a teheráni rezsimmel ma is szoros kapcsolatot tartó - Ali asz-Szisztani nagyajatollah mérsékelt ember, aki nem akar a napi politikai ügyekkel foglalkozni, és nem állít papokat az ország élére. A külpolitika iránt fogékony védelmi miniszter azt mondta az NBC műsorában, hogy "Irakban a síiták irakiak, nem irániak", valószínűtlen, hogy Irakot végül maroknyi mullah irányítja majd, mint ahogyan azt Iránban teszik.

Az biztos, hogy Irakban nem lesz nyugati típusú demokrácia, ezért a térségre sem hat majd olyan jótékonyan, mint azt eleinte remélték. Azt viszont talán még el lehet érni, hogy ne legyen belőle második Irán. Valakinek mindenképpen el kéne mesélnie Bushnak a teknőnek való szálfát egyre kisebbre forgácsoló székely esetét a változó prioritásokkal. - Mi lesz belőle, édesapám? - kérdi a gyerek a sokadik rossz mozdulat után. - Fogpiszkáló, ha el nem szúrom.

Washington, 2005. február