Valóban, teljes joggal feltételezhető, hogy a demokratikus jogrendszer hiányát, vagyis a visszaélések fékjeinek hiányát kihasználva az ügynök ártott másoknak, anélkül, hogy az áldozatok védekezhettek volna.

Ha viszont ez a fő baj a spiclikkel (és azokkal, akik a parancsokat kiadták nekik), mi a helyzet az 1990 után történt törvénytelen ügyekkel? Ha a Kádár-rendszerben tevékenykedő „hálózattól” elfogadhatatlan a védekezni nem tudó állampolgárok elleni titkos tevékenység, legalább ennyire elfogadhatatlan, ráadásul a törvények áthágását is jelenti, ha hasonlót művel a rendszerváltás utáni titkosszolgálat.

Ha ilyesmire fény derül, azonnal részletes vizsgálatra van szükség. Azok a vezetők pedig, akik ebben felelősnek bizonyulnak, legalább annyira alkalmatlanok a közéleti szerepvállalásra, mint húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt vétkező elődeik.

Titokzatos ügyek a levegőben

A rendszerváltás óta több homályos ügy történt, amelyeknek aktáiba közös érdekünk lenne bepillantani. Eddig csak egyszer derült fény arra, hogy ki volt az elkövető. Az Orbán-kormány által kirobbantott „megfigyelési üggyel” kapcsolatban 1999 májusában különös esemény történt a Börzsönyben Lakatos Miklóssal (akkor még) titkosszolgálati tiszttel. Eleinte ugyan megpróbálta elhitetni a rendőrökkel, hogy ismeretlenek megtámadták autóját a hegyi úton, de mivel elügyetlenkedte, a nyomozás gyorsan kiderítette, hogy álmerénylet történt, amit ő maga követett el, hogy a gyanút másokra terelje.

Mivel más ügyekhez hasonlóan ezt sem tisztázta részletes vizsgálat, (egy 2003-ban született ítélet Lakatost megrovásban részesítette a hatóság félrevezetéséért, de az ügy egyéb szálait senki sem vizsgálta ki), nem lehet tudni, ki volt a megbízó. A titkosszolgálati tiszt a szolgálattól való távozása után előállt egy vallomással, amelyben azt állította, magas rangú politikusok (máig is országos vezetők) megbízására cselekedett.

Tény, hogy a sikertelen álmerénylet után a Fidesz által indított parlamenti vizsgálatban Kosztolányi Dénes fideszes bizottsági elnök megakadályozta a korábban még „koronatanúként” emlegetett Lakatos meghallgatását. Az is egyértelmű, hogy a megfigyelési botrányban a bizonyítékok vészes hiányától szenvedő Orbán-kormánynak lett volna szüksége valamiféle „bizonyítékra” „az MSZP-közeli titkosügynökök törvénytelen tevékenységéről”, amit például ez az álmerénylet szolgáltathatott volna.

A korrekt vizsgálat azonban mindmáig elmaradt, annak ellenére, hogy a Magyar Köztársaság 1990 utáni történetében a legtöbb fogódzó állt volna a vizsgálók rendelkezésére, és nagyon súlyos törvénysértést lehetett gyanítani fontos közszereplők részéről.

Ennek feltárásához és szankcionálásához is fűződne (legalább) olyan érdek, amilyen Krakus Péter nyolcvanas évekbeli tevékenységének feltárásához és szankcionálásához fűződik.

Ugyanaz történt azonban a Lakatos-üggyel, mint az 1998-as választási kampányban jelentős lélektani szerepet játszó hasonló esetekkel. Mindmáig ismeretlenek azok, akik Szájer József lakatlan lakása ellen, a Kisgazdapárt Belgrád rakparti székházának kapuja ellen, majd Torgyán József garázsajtaja ellen vértelen robbantási kísérleteket hajtottak végre. Mindmáig ismeretlenek a megbízók is.

Mindmáig feltáratlan maradt az is, hogy ki verte meg Szász Károly pénzügyi felügyeleti elnököt 2003. június 16-án reggel. A sötét ügyek csak gyűlnek, és a legritkább esetben járnak egyértelmű következménnyel.

Akik kitervelték, akik megrendelték, vagy legalább is fedezték ezeket a bűncselekményeket, a gyanú szerint ma is a politikai elit tagjai, s vélhetően továbbra is mérgezik a magyar közéletet.

Mindennek feltárásához és szankcionálásához is fűződik (legalább) olyan érdek, mint a hatvanas-hetvenes években a titkosszolgálatba bezsarolt spiclik és zsarolóik kártevésének feltárásához.

Alkalom a valódi szembenézésre

Kétséges, hogy a parlamenti pártok valóban hajlandók lennének-e módosítani az alkotmányt annak érdekében, hogy a demokratikus közélet garanciákat kapjon az elfogadhatatlan múltbeli tevékenységet végző ügynökök távol tartására. De ha mégis, nincs ésszerű ok, hogy ezt a garanciát a rendszerváltás előtti időszakra korlátozzák. A magyar állampolgároknak a morális szempontokon túl alapvető politikai érdekük is fűződik ahhoz, hogy a velünk együtt élő, a köztársaság rendszerébe beépült, a törvényeket most vagy a közelmúltban áthágó titkos hálózattól szabaduljanak meg - mégpedig nem elsősorban a végrehajtóktól, akikkel kapcsolatban felmerülhet, hogy mennyire önszántukból vagy kényszerből cselekednek. A felelősséget érvényesíteni kellene egészen a csúcsokig, az utasításokat kiadó politikai vezetőkig.

Ez a Magyar Köztársaság életbe vágó érdeke.