Helyben vagyunk.

Tudniillik a Lothar Matthäus szakvezette társulat - szélesebb értelmezésben: a garnitúrát körülvevő marketing- és szponzorcsapat - legfeljebb annyiban emlékeztet számottevő, az európai színtéren komolyan vehető gárdára, amennyire reklámozva van. A körítés (az üzenet) gondos és pozitív, a pályán bemutatott produkció esetleges és negatív. Sőt: ha azt vesszük alapul, hogy Wales szerda esti legjobbjai - Giggs és mások távollétében még csak véletlenül sem jelenkori legjobbjai - ellen "a legtöbbet" tették meg a piros mezes labdarúgók, és csak ennyi sikerült, akkor fölösleges abban reménykedni, hogy a válogatott belátható időn belül a kontinens markáns csapatává válik. Akkor ez a csőd.

Persze a nyitómondat tartalma akként is értelmezhető, hogy a mobilvállalat hiába teszi meg a legtöbbet, ha az néha nem elég, ám inkább ne boncolgassuk ezt, mert a felismerés még az iméntinél is drámaibb lenne: a pazar feltételek között készülő futballcsapat előrelépéséért egy cég mozgósítja a legnagyobb energiát.

Mindenesetre a látvány elkeserítő.

De az még elkeserítőbb, hogy - túl a már említett háttérügyességen - Matthäus kiválasztottjainak fellépéseikor nyoma sincs elképzelésnek. Legföljebb azt látni, hogy egy korábbi világklasszis, edzőként eddig nem bizonyító, jelenleg folyamatos sajtó- és közéleti szereplést vállaló híresség - kis túlzással - minden olyan játékost betett már a keretbe, illetve a kezdő tizenegybe, aki szembejött vele az országban, s a produkció a legtöbb esetben szolid vagy értékelhetetlen. A kapitány bő éves munkálkodása alatt jó 60 futballista húzott mezt, ami még nem lenne baj, ha a válogatott karitatív intézmény volna, és szívügyének tekintené - mondjuk - Pollák debütálását. Ám a válogatott nem karitatív intézmény, hanem főként nagy cél (vb, Eb) elérésére kitalált együttes, ekként több tucat játékos öszszevissza cserélgetésének konklúziója nem lehet más a cardiffi tapasztalatoknál: vázat, koncepciót és stílusjegyet nélkülöző társaság helykereséséről van szó.

Tizenhét találkozón 8-8 győzelem és vereség, 1 döntetlen, 25 szerzett és 25 kapott gól: ennyire tellett a német tréner 2004. februári debütálás óta, s bár barátságos találkozón akadt szép teljesítmény is (Németországban 2-0!), a tétmérkőzéseken ugyanazt láttuk, mint az elmúlt húsz évben: a sehol semmit (Horvátország, Svédország egyaránt 0-3). Megjegyzem, alig másfél hónap múlva sorsdöntőnek minősített összecsapásra érkezik Bulgária csapata Magyarországra, s a borzasztóan záruló walesi kirándulás előtt azt lehetett gondolni, hogy a kísérletezésnek vagy a "nemtudommittegyek" hozzáállásnak vége, Cardiffban a balkáni vetélytárs elleni derbi "modellezését" tekinthetjük meg. Ehhez képest - például - a bolgárokkal szemben eltiltás miatt biztosan kimaradó Gera végig játszott, amivel alapból nincs probléma, mivel tudásával kiemelkedik a többi közül, de hát a West Bromwich Albion alkalmazottja március 30-án a lelátón - vagy a tévé előtt - figyel majd, így nyilván logikus lett volna az első számú "beugrónak" tartott, a Millennium stadionban összesen kilenc percet kapott Vincze Ottót favorizálni. Hogy - egyebek mellett - a három és fél éve szóba nem kerülő Korsós miért tűnt fel ismét a középpályán, az már mintegy mellékes körülmény; hozzászoktunk ahhoz, hogy időnként valaki hirtelen bekerül.

Ez nem Mannschaft, hanem sok futballista alkalmi összejövetele, és valószínűtlen, hogy ebből kisül olyan produktum (alkalmasint vb-részvétel), amelyet a válogatott körül ténykedők rendre szajkóznak. Nekik egyébként - Matthäusszal együtt - az a hitvallásuk, hogy mindenki álljon a válogatott mögé, s gondolkodjon (írjon) pozitívan.

Pardon, de egy csapatot kizárólag az eredmények minősítenek, s a magam részéről súlyos negatívumokat látok.

Kölcsönvéve - és némileg átalakítva - a nyitó részben említett hirdetés szövegét: "A kevés soha nem elég."

Ez volt a második