A mostani színvallás mégis nagy fordulat, mert megváltoztatta a pozíciókat. Eddig arról volt szó, hogy Washington mindenáron tárgyalni akart arról az atomprogramról, amely Phenjan szerint nem létezett. Most viszont itt van egy atomprogram, mindenki szerint létezik, de Észak-Korea nem szeretne beszélni róla. A közlemény szerint, ha az amerikaiak nem vesznek vissza agresszív, fenyegető, ellenséges magatartásukból, az azt jelenti, hogy nem érdemes velük tárgyalni. Nekünk viszont van atomfegyverünk, így a koreaiak, tehát meg tudjuk védeni magunkat.

A történet a tegnapi bejelentéstől se hihetőbbé nem vált, se civilizáltabbá, de valójában még fenyegetőbbé sem. A közlemény szerint a fegyvereket, higgyünk egy kicsit, azóta fejlesztették ki, hogy felmondták az atomsorompó-egyezményt. Ez azt jelentené, hogy amikor az egész atomkrízis kirobbant egy Kelly nevű amerikai miniszterhelyettes tündérmeséje nyomán, még nem dolgoztak ezen. Valószínű nem is tehették, hiszen a plutóniumot termelő jongbjoni erőművük le volt pecsételve, s azt árgus szemekkel figyelték a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ott tartózkodó inspektorai. (Persze, lehetett szupertitkos erőművük is valahol, ahol nem látják az amerikai szatellitek, de ezt még Kelly sem kockáztatta meg eddig.) Nagy kérdés, milyen lehetett a technológiai készültségük, vagyis, hogy milyen ütemet diktálhattak Jongbjon újranyitása után. Rakétáik még a szovjet időkből vannak, s azok feljavító barkácsolásában mindig nagy serénységet mutattak, hogy azonban oda is tudnának lőni velük, ahová szeretnének, az az eddigi tapasztalatok alapján legalábbis kérdéses.

Olyan dolgokról szeretnének tehát tárgyalni az amerikaiak, amelyekről igen keveset tudnak, s egy olyan partnerrel, amelynek szavahihetősége bizonytalan. Nem véletlen, hogy a hatoldalú tárgyalások egész folyamata annyira abszurd volt, hiszen egyetlen pillanatig sem akart senki semmiben sem megegyezni, s így még azt sem sikerült körvonalazniuk, mik lennének a vitás pontok, miről kellene tárgyalniuk. Nem hiszem, hogy nagy tévedés lenne azt állítani, jelenleg nem történik más, mint felállítják a csapatokat Bush kormányzásának második félidejére. Az amerikaiak maguk is ezt teszik, nem csoda, ha mások is. A koreaiak kedvező pozíciót gondolhatnak maguknak, hiszen nem egyetlen ellenfélként állnak a tervezés kritikus időszakában, hiszen ott van mellettük, vagy talán előttük Irán, s az Irak-dossziét sem küldték még le az archívumba. Másrészt azt a fajta megoldást, amelyet ők kezdettől fogva sürgetnek, s nem tudnak keresztül vinni az amerikaiakon, Kadhafi egy hátsó sátorban frappánsan lezsírozta velük nem is olyan régen.

S talán itt rejlik a titok. Kadhafinak mintha azért sikerült volna amatőr atomprogramjáért cserében üdvösséget nyernie, mert nem siettek sem a segítségére, sem ellenére más hatalmak. Azzal azonban, hogy a Korea-bizniszben olyan sokan vannak benne, elképesztő problématömeg jelenik meg egy rendszerben, s ezért van, hogy Koreát szúrom, Tajvannak fáj, a Kuril-szigeteket szúrom, s Kínának fáj. Ez azonban nem véletlen, s főként nem szabad választás kérdése. Csak annyit jelent, hogy a Korea-kérdést az Egyesült Államok sosem lesz képes önmagában rendezni. Ezt Washingtonban pontosan tudják, már csak az lenne hátra, hogy ennek megfelelő politikát alakítsanak ki. Nem könnyű szituáció. Évtizedek óta a status quo politikáját követi az Egyesült Államok a Távol-Keleten, amely egyre követhetetlenebb. Ám ha egyetlen dominó eldől, kiszámíthatatlan folyamatok indulnak majd el. A Bush-féle távlat így egyelőre ma sem több mint, hogy tartsuk állva a dominót.