Olcsó lenne kellemes ingyenkezelést kívánni mindazoknak, akik azokat a szolgáltatásokat féltették, melyekért ők fizetnek, mások (értsd: a határon túliak) viszont nem, s nem kevésbé olcsó rákérdezni, hogy ugyan ki fizetett Bács Ferencért, Bodor Ádámért, Csiki Lászlóért vagy Tamás Gáspár Miklósért stb. - lévén ez a kérdés legalább olyan demagóg, mint a féltés. Csakhogy a mi dolgunk (gondoltam mindig is, és gondolom, bár keserűbb tárgyilagossággal, ezután is) nem a vagdalkozás, hanem a megértésre való törekvés. Az alábbiakban elmondanám a véleményemet arról, szerintem mi vezetett ide.

"Rettenetes, hogy a mártírsors osztályosai csak úgy prózában beszélnek, mint akárki fia. Arcpirító elgondolni, hogy minden este lefeküsznek, ágyban alusznak, hadifelszerelés nélkül, reggel felkelnek, közönséges, kicsi dolgaik után látnak, valamit mégis esznek ebédre, éppen úgy születnek, házasodnak, betegeskednek és haláloznak, mint másegyebek. Állítólag - remegve írom le a szót - néha nevetni és tréfálkozni is merészelnek, jó képet vágnak a rossz játékhoz, időjárásról, vásárról, erről-arról haszontalan beszélgetéseket folytatnak, sőt olyan elvetemültek is akadnak köztük, akik nem röstellnek színházba, moziba járni, könyveket olvasni, sportolni, és egyáltalában élni."

Mi tagadás, úgy gondolom, a népszavazás előtti és utáni állapothoz (mert a kettő nem választható el egymástól, s ezért talán nem is kellett volna meglepődnünk) elsősorban az vezetett, amit Makkai Sándor foglalt össze Hősiesség című írásában (1935-ben!). Ő akkor a magyarországiak kisebbségképét karikírozta, de sajnálatos módon később a határon túliak maguk is ezt a képet exportálták önmagukról.

Ami a magyarországiakat illeti, azok, akik egyáltalán törődnek a határon túliakkal, többnyire úgy gondolják, ez utóbbiaknak a fogalom fontosabb, mint a fogalom tartalma. Elég például magánegyetemet teremteni (földet és épületeket vásárolni, költségvetést aláírni, infrastruktúrát importálni), de hogy milyen lesz, lehet az az egyetem, azzal nem kell foglalkozni. Elég a státustörvényt kiötölni, de hogy az mi mindent jelent (illetve inkább nem jelent), az másodlagos. És valóban: az erdélyiek nagy része örült a magyarigazolványnak és a magánegyetemnek, s azok a kevesek, akik föltették a fenti kérdéseket, rövid úton hazaárulóknak bizonyultak. (E kifejezés ismételgetése is az üres szimbólumok iránti szeretetünket bizonyítja. Ha annyi hazaáruló lenne, mint ahány emberhez hozzávágták ezt a szót, már régen kipusztultunk volna.) "Úgy érzem, hogy ismét összekötötték az anyaországhoz kapcsoló köldökzsinórt" - nyilatkozta valaki az egyik csatornán, és szemlátomást nem gondolkodott el azon, hogy ez az irat megkülönbözteti őt egy magyarországitól, semmiképpen sem teszi ahhoz hasonlóvá.

A kettős állampolgárságról szóló egyik televíziós vitán Gémesi György, az MDF politikusa remegő hangon Wass Albert Üzenet haza című versére, a csíksomlyói búcsúra és az erdélyiek vendégszeretetére hivatkozott. Ugyanaz a jelenség figyelhető meg, amelyre fentebb céloztam: a szimbólumok szajkózása. Az erdélyiek ünnepben és versben élnek - íme a mondanivaló lényege. Ahogy Makkai paródiájában: mintha nem is emberek lennénk, akiknek hétköznapjai éppúgy vannak, mint ünnepei, akik prózában is szoktak beszélni, és olykor - horribile dictu! - nevetnek.

De gyakran baj van a szimbólumok minőségével is. Miért Wass Albertet, ezt az úri dilettánst gondoljuk az erdélyi magyarság legfőbb kifejezőjének? Vagy Reményik Sándor patetikus verseit, Dsidától a Psalmus Hungaricust? Miért nem akarunk tudomást venni róla, hogy létezik egy másik erdélyi magyar költészet, s hogy Reményiknek vagy Dsidának is van egy másik arca, amely sokkal rokonszenvesebb lehetne?

2003 júliusában Csíksomlyón bemutatták az István, a királyt, Szörényi Levente és Bródy János rockoperáját. A szabadtéri előadásra valósággal özönlött az erdélyi magyarság. "Szerintem a legnagyobb magyar zenemű, ami csak létezik" - vélte egy lobogó interjúalany az egyik adón. Mintha Bartók Béla, Erkel Ferenc (a Himnusz zeneszerzője!), Kodály Zoltán nem is létezne. Elkeserítő.

A legbeszédesebb azonban mégis a székelyudvarhelyi szoborpark esete. Szász Jenő, a város polgármestere és a Magyar Polgári Szövetség elnöke tavaly fenségesnek szánt, de giccsbe fúló, tizenhárom bronzalakból álló csoportozatot avatott fel, mely a magyarság "legemblematikusabb" magyarjait ábrázolja Árpád fejedelemtől II. Rákóczi Ferencig. Hogy már létezik egy köztéri mű, amely éppen tizenhárom személyiség tiszteletére született - nos, ez az apróság Szász Jenőt szemlátomást nem zavarta.

Az álformák kialakulása, illetve a formák rákos túlburjánzása - így nevezi Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában Bibó István azokat a hibákat, melyek az általam leírt jelenség körébe tartoznak. A székely harisnyában grasszáló Patrubány Miklós csupán következménye és leglátványosabb megtestesítője ennek a jelenségnek. Hogy mostanig nem sikerült felépítenünk egy másik, emberi erdélyi önképet, azt éppen ennek köszönhetjük: a szimbólumok inflációjának és a Patrubányhoz hasonló közszereplőknek. Miattuk az az üzenet "jön át" a magyarországi állampolgárnak, hogy Erdélyben egy olyan közösség él, amely összekeveri a szavazást a szavalással. Egy olyan közösség, amely inkább jelképtár, mint élő emberek tudatos, hatékony, gondolkodó és cselekvő összessége.

Magyarországiaknak és erdélyieknek egyaránt hasznosabb lenne, ha egy kritikusabb, játékosabb és mélyebb önképet alkotnánk és mutatnánk fel. Tamási Áron írásaiból is csupán a szé-kelykedést jegyeztük meg, a mítosz költészetét és nagyvonalúságát nem.

Az elmondottak semmiben sem mentik az MSZP nem melletti gusztustalan és méltatlan kampányát. Puszta számokra egyszerűsíteni a kérdést, táblázatokban beszélni ebben a nagy megfontoltságot igénylő ügyben, áttelepülők tömegével riogatni a közvéleményt - nos, ez kritikán aluli, semmiféle mentség nincs rá. Szó sincs róla, hogy azt gondolnám, kizárólag igennel lehetett szavazni, s mindenki, aki nemet mondott vagy távol maradt, nemzetáruló. Az ellenérveket azonban úgy kell(ett volna) megfogalmazni, ahogyan például Kis János tette. (Miért megyek el szavazni, november 20.) Többek között ezt írja: "Az etnikai alapú állampolgárság megadásával a magyar állam a saját jogi fennhatósága alá vonná a szomszéd országok polgárainak egy részét. A népszavazásra föltett kérdés nem arra vonatkozik, hogy kezdjen-e tárgyalásokat a magyar kormány a szomszéd államok kormányaival a kettős állampolgárságról, hanem azt, hogy alkosson-e az Országgyűlés törvényt a magyar állampolgárság kiterjesztéséről (akár hozzájárulnak ehhez szomszédaink, akár nem). Így hát a döntés egyoldalú volna. Márpedig egy állam jogi fennhatóságának egyoldalú kiterjesztése egy másik állam polgáraira, akik annak az államnak a területén élnek, megsérti az érintett állam szuverenitását."

Ezen a bekezdésen csak az nem gondolkodik el, aki szerint mindegy, hogy ők (a románok, a szlovákok, az ukránok, a horvátok) mit gondolnak - aki nem törődik sem az államközi kapcsolattartás írott és íratlan szabályaival, sem a térségünkre jellemző feszültségekkel. De most nem erre akarok kitérni, hanem a higgadt stílusra, amely végig megmarad ilyennek, és az érvelésre, amelynek alapja a nemzetközi jog. Persze Kis Jánossal is lehet vitatkozni (mint mindenkivel), de míg másokkal szemben gyakran a demagógia eszköztárát kellene felvonultatni, őt érvekkel győzhetnénk meg. Elegánsan, nagyvonalúan, emelkedetten, humorral. De hát ezekhez alig-alig volt szerencsénk.

Még egyetlen feltételezésemet szeretném megfogalmazni. Miért hatott ez a kudarc annyira felkavaróan, bénítóan, sértően? (Gondoljuk meg, milyen kétségbeejtő egy vajdasági magyar számára, akit éppen a magyarságáért fenyegetnek, akinek a bőrére ment a népszavazásosdi, tehát az igen életbevágóan fontos bátorítást jelentett volna.) Hiszen minden határon túlinak lehetett tapasztalata arról, hogy a magyarországiak gyakran milyen tudatlanok, elutasítóak vagy éppen rosszindulatúak velünk szemben. Régebben idéztem már a nagylaki határőrt, aki azt kiáltotta: "Majd akkor leszel magyar, ha olyan útleveled lesz, mint nekem!"

A válasz a gyakran szóban keresendő. Gyakran és főleg sokan olyanok voltak valóban, de sokan és gyakran egészen mások, érdeklődők, nyitottak, kedvesek - és az ember nem tudhatta, kik vannak többségben. December ötödikén az elutasítás vagy legalábbis a közömbösség kerekedett felül.

És ha ez a mondat nem igaz, mi akkor is ezzel a tapasztalattal maradtunk.

A szerző kolozsvári újságíró