Koltai Lajosnak nem volt ereje ehhez, vagy talán lett volna, de úgy hitte, a filmrendezőre nem vonatkoznak a fenti szavak. Elfogadta a meglevő, a rég létező, a másoktól használt filmnyelvet. Az író szövegét áthelyezte a mozgókép dialógusaiba. Filmje így is érzékeny, igényes alkotás, de attól a pillanattól kezdve, hogy szó szerint felhasználta, gyakran dialógusokká tette a regény csak írásban-olvasásban megelevenülő nyelvét, nagy hátránnyal, óriási túlsúllyal indult. Kertész Sorstalansága az objektív irónia "sokrétűen száraz" használatával, elképesztő, csak Kafka nyelvhasználatához hasonlítható erejével tolja félre a szenvedésirodalmat, a lágerirodalmat, az Auschwitz-romantikát, mindenfajta moralizálást. Ez az irónia egyáltalán nem adható vissza mozgóképen, de talán több vizuális kliséről lehetett volna lemondani.

Tévedésnek érzem a kiváló Ennio Morricone felkérését a filmhez, tévedésnek a kísérőzenét. Egy helyütt kivételesen szép női vokált is hallunk. "Meg kellett oldanom egy jelenetet, pontosabban egy test mozgását az appelen, és szükségem volt egy zenére, ami vezérli a lelket, ahogyan a test mozdul" - indokolta a rendező. Gyönyörű női hang, mely a szakralitásig tágítaná - talán tágítja is! - a jelenetet. Kertész Imre Sorstalansága azonban a szakralitás megsemmisüléséről, Auschwitz utáni nem létéről szól, és a film is ezt szerette volna közvetíteni. A pokol a szakralitás része, a láger a szentség nélkül maradt világé - ezért mondhatja Köves Gyuri, hogy a pokolról nincs tudomása, a lágerről viszont van.

"Auschwitz előtti nyelven, az Auschwitz előtti fogalmakkal akarják rekonstruálni Auschwitzot" - írja megvetően Kertész Imre A száműzött nyelv című esszéjében.

Hagyományos filmes kísérőzene, a legnemesebb is, nem tudhatja közvetíteni a szakralitás, az érzelmektől fűtött romantikus-humanista hitek szétfoszlását. Morricone zenéje néha sajnos harsogóan feltolakodó, s mindig nagyon érzelmes. Szép, csendesebb dallamai is zavartak: rátelepedtek a filmre, melankolikusan szépet hazudnak a pokol nélküli lágerek pusztaságába. Nem kis részben zenéje révén esztéticizmus lesz a sárban vonaglás megváltatlan értelmetlenségéből, az áldozatok sorstalanságra ítélt pusztulásából. Az Isten nélküli világ menthetetlen kopársága helyett annak "szörnyű szépsége" elevenül meg. Itt hamisan, nagyon hamisan cseng a legigényesebb filmzene is.

Igaz viszont a rabokból toborzott alkalmi énekesek Eisemann Mihály-nótát daloló slágere, és igaz volt minden lágerzenekar robotra vagy halálba kísérő játéka, de nem lehet igaz semmiféle mozis kísérőmuzsika. Bartók, Lutoslawski, Ligeti, Kurtág? Pilinszky talán finoman bólintva őket igényelné, én azonban még az ő (mert Bartóké is az) Auschwitz utáni zenéjüket sem érezném idevalónak. Ellenpélda: egyszer rövid ideig nagy és mégsem naturális gépzaj zúg a hatalmas német gyár vastraverzes külterülete alatt: mintha megkomponált atonális zene volna, akármi is - hangmérnöki csoda. Ha megmunkált zörejeken, önmaguknál többé váló zajokon kívül semmi kísérőzene nincs: a történet kínzóan igaz csendje megszülethetett volna.

Kertész regényének, mint a főműveknek, sok olvasata, magyarázata van. Az egyik, a legérvényesebbnek látszó szerint a regény az ember saját sorsának elvesztését, ezzel a halál méltóságának elvesztését és tagadását sugározza, Auschwitz végérvényes diadalát. A főhős kamasz fiú közel kerül ennek megérzéséhez, felnőtté válva megértéséhez - mű, a szöveg mindvégig ezzel vívódik, ebből a dilemmából táplálkozik, ebből fakad hideg, keserűen bújtatott iróniája, az idézőjelek uralma és a "természetesen" nyomatékosító szó gyilkosan száraz ostorcsapásai.

Koltai Lajos - több nyilatkozatából is tudjuk, de a film is bizonyítja - méltánylandó erőfeszítést tett, hogy elkerülje a sablonokat. Nagy művészi érzékkel és elképesztő (belső) szerencsével találta meg a lineáris elbeszélésmód egy lehetséges filmnyelvi módját, a pátosz elfojtását: e rövid, epizódsort adó, nem drámai elsötétedések, kiviláglások dedramatikus szerkezetet sejtetnek. Általában, ahogy elmegy a jelenet belső csúcsáig, de ott visszafog, megáll (ilyen a zsákhordás, a betegség, a kórház epizódja) - ezek a film saját, igazi szépségei és eddigi holokauszt-narrációtól részben eltérő sajátságai. Nemcsak a külsőségekben excelláló Schindler listáját haladja meg, hanem Polanskinak a Spielberg-filmnél méltányolhatóbb A zongoristáját is. A Sorstalanság filmrendezője nem akarta azonban, meg sem próbálta szétzúzni vagy gyökeresen elvetni a filmnyelv másoktól is használt, hagyományos kliséit.

Zörej, csikorgás, zaj - nem érzelmes muzsika közvetítheti a táborlét igazát. Borowski, Celan, Primo Levi öngyilkosságukkal bizonyították a táborok valóságának örök hatalmát. Döntésüket nemcsak a túlélés elfogadhatatlan élménye indokolhatta. Talán az a nehezen magyarázható, különös "honvágy" is a táborlét egy-egy pillanatának fájó szépsége iránt, melyről Kertész kamasz hőse is beszámol, és amelybe senki nem mer mélyen belegondolni, hiszen akkor az értelmes létezés lehetősége is megkérdőjeleződne. Kopár szavak, idézőjelbe tett szavak alkalmasabbak a világ logikájává váló abszurdum átvilágítására, mint az idézőjelet eredendően nem ismerő mozgóképi nyelv. Játékfilmet a táborról? Számomra paradox módon épp ez adja Koltai Lajos hősies vállalkozásának, roppantul igényes, értékes filmjének méltányolható szépségét: éppen az, hogy az eleve lehetetlent - fikciós film Auschwitzról - ő sem bírta legyűrni, de minden tehetségével kísérletet tett rá.

Az irónia nem adható vissza mozgóképen, de talán több vizuális klisérõl lehetett volna lemondani