Naná, hogy itt a Terka, a lakótelep egyetlen transzvesztitája, orra után mozgalmi nevén Pinokkió, bár ő jobb szereti, ha Zsizsinek, vagy Sziszinek hívják. "Van abban valami franciás vagy osztrákos, túdod." (Hosszú ú-val, s a szóvégi dallam felfelé ível.) Egyre megy, ő a mi Terkánk, őt így szeretjük. Meg kell őt becsülni. Régi utcabútor ő errefelé. Terka, aki napközben ápolónő, éjszakára pedig átalakul, vagy fordítva, miután "az ura kib... a hóra", ilyenkor rendre a Jutkában talál menedéket. A Jutka mint éjjeli menedékhely. Édes Istenem.

A Jutka Terkának az Oltalom és a Szalmaszál Egyesület, és a Menhely Alapítvány meg anyaotthon egyszerre: itt lehet sírni, zokogni, hüppögni, bömbölni és szipogni, poharat dobni, lehet filozofálni, mint Nana az Éli az életét-ben. És persze, nagyokat hazudni. "Reggel ötkor kelek, mert a gyerekeket én viszem óvodába." Igaz, most éppen fél hatot üt az óra. És mindannyian tudjuk, hogy Terkának nincs gyereke. De Terka képzeli, hát szertelen. Nevük is van a gyerekeknek: ezek naponta változnak. Attól függően, hogy kik játszanak a valóságsókban, hol Lilu, hol Zsanett, hol Tommyboy, hol meg Leó.

Terka most be akar kerülni a Szulák-show-ba, de legalábbis a Mónikába. A Balázsba csak azért nem, "mert az nekem túl komoly". "Hogy lehet bekerülni a Szulák-sóba? Hogy lehet bekerülni a Szulák-sóba?" Kántálja, mintha autista lenne. "Te Terka, olyan vagy, mint Dustin Hoffman az Esőemberben" - horkan föl a szomszéd asztalnál félálmában az őszülő, szürkülő arcú matektanár, a valaha tán barna szemű Géza bácsi. "Olvasott ember." Géza bácsi itt piheni ki az éjszakai hegyi túra fáradalmait, levezetésként dobozos sörrel és unikummal. "Csak egy stampedlival." (Nem vel, hanem csakis val.) Géza bácsira Terka egy kis sminket rak. "Drágám, így nem mehetünk be reggel az iskolába, hogy néz ki a szemünk alja? Csupa kék meg zöldek vagyunk, az orrunkról meg töröljük le az alvadt vért. Nincs papír zsepink, tisztába ne tegyem, aranyapám? Mi vagyok én, szárazdajka?"

- Hát Terka, ha száraz nem is vagy, de dajka, az igen - kuncog a női együttérzés hangján a pultoslány. "Hogy néz ki az asztalod, Terka? Mi van itt? Ez nem illatszerbolt, te! Ez nem kirakodóvásár, az az MDF-piacon van, te! Mi ez, terülj-terülj asztalkám?" Terka ugyanis kirakja a kellékeit, amelyek épp eltakarják az odaszáradt barnás pohárnyomokat. "Egy kis alapozót rakunk a tanár úr szeme aljára." "A táskákat, tanár úr, nem tudjuk eltüntetni" - vallja be Terka. Így: többes szám első személyben, mintegy önerősítő stíluselemként, beismerve ezzel, hogy az ő képességei is korlátozottak.

Nyikordul a bejárati ajtó. Terka, Géza bácsi és mi, élők, mindannyian a hang felé fordulunk. Már aki bír. Megérkezik Luka bácsi, markában dugig tömött, gyanús színű, merevre fagyott reklámszatyorral. Teli a puttony zsákmánnyal: kibelezett Szokol rádióval, egy levél lejárt, feketére aszott Maripennel. "Jó lesz ez még." A szatyoralj is csupa hasznos dolgot rejteget. Van ott minden: serbet, füge, pálma, sok-sok déligyümölcs. Penészedő, félbevágott citrom, oszlófélben lévő mandarin meg egy üres Napóleon konyakos üveg. Egy liter kannás vörösbor, akciós mustár és barna kenyér, szikkadt kifli, miegymás. Luka bácsi belövi az irányt és a pultoslány felé csoszog, cipőjén (?) jégzokni. "Hogy el ne csúszszak!" Luka bácsi mint egy visszavonuló magyar baka az orosz hómezőn. Szeme kékespiros és csillog, majd furcsa illat lengi be a füstös hodályt. Árad-árad az összetéveszthetetlen buké, Terka befogja az orrát, önvédelemből Géza bácsi rendel még egyet. "De utoljára." És a pultoslány bekapcsolja a ventilátort.

A rádió azt mondja: Budapest külterületein a hőmérséklet mínusz tíz fok. De mi nem fázunk. Luka bácsi megszólal: "Sok jó ember, sok jó ember... hogy is van tovább?" Nincs tovább.

A Jutka, a világ közepe