Olyan jelenségekre gondolok, mint például a legtöbb pénzt forgalmazó - javarészt amerikai - filmek listája. Ezen a listán az 1997 óta verhetetlen Titanic után olyan alkotások sorakoznak, mint a Harry Potter, a Gyűrűk ura, illetve a Shrek, azaz a gyermek- és felnőttvilág határán járó, az animációs kultúrát egyre jobban felhasználó filmek. A hagyományos "játékfilmmel" szemben ezek az alkotások egyre közelebb vannak a sokszor nézendő dolgok világához, tehát nem pusztán a sorozatok, hanem az ismétlődés révén feltáruló esztétikai élvezet gyermekkultúrában ismert rejtelmes világához. Olyan filmek ezek, amelyek egyszerre szereznek látogatót a mozinak, vevőt a DVD-iparnak, látogatót a különféle internetes portáloknak, végül, de nem utolsósorban fejtörést okoznak a szerzői jogok reménytelen harcát vívó jogászoknak, akiknek alkalmazói nemigen értik meg, hogy a downloader, tehát a javarészt illegális tartalmakat, filmeket letöltő százezrek nem jogsértő individuumok, hanem egy kultúra öntudatos tagjai is egyben. Azaz: a szerzői jogok kérdése kultúrtörténeti kérdés lett, s amint azok a XVIII. század előtt nem voltak ismertek, a XXI. században azt látjuk, hogy eddigi formájukban fenntarthatatlanok.

Ez a példa talán világosan beláthatóvá teszi, hogy milyen bonyolult összefüggésekről is van szó, s mennyire nem mindegy, hogy milyen retorikát is használunk, amikor kísérletet teszünk e jelenség leírására. Aki a Top 10 filmlista összefüggéseit keresi, értelmezi, az beszélhet például a globális populáris kultúra fenyegetéséről, de éppígy a filmek és könyvek közötti új, gyümölcsöző szerződésrendszerről, a digitális animáció megállíthatatlanságának következményeiről, a filmgyártás gazdaságpolitikájáról - mire való a színész? -, végül a filmekkel együtt járó ketyerekultuszok árjáról, és hát, persze, megint a net általi terjesztés kiszámíthatatlanságáról. Azaz: retorikája válogatja, hogy örömünnepet ülnünk vagy éppen gyászolnunk kell-e.

Azok például, akik az információs társadalomról beszélnek, folyamatosan boldogok. Szárnyaló adatokat közölnek a kívülállókkal, és fenyegetik őket, hogy le- és kimaradnak - mintha nem lenne elég bajuk azoknak, akik le- és kimaradnak minden jóból. Amúgy az információs társadalom homályos ígérete a jövő időbe tolt globális racionalitás elég igénytelen megváltástani kísérlete: a társadalmak története ma zajlik, itt és most, ezen a világon. Az IT-szekta - ma már minisztériuma is van - jó erős érdekérvényesítő, szakértelmi guruknak álcázott, részben naiv, részben rafinált szakemberekből, illetve megváltásra vágyó értelmiségiekből verbuválódott. Azaz: ha az IT-ről beszélünk, akkor egy olyan holnapról beszélünk, amelyben a sávszélesség állandó növekedése a prófécia maga. Más csoport a tudás alapú társadalomról beszél - ez kívülről nézvést kevésbé irritáló szekta, más kérdés, hogy nemigen ismerek társadalmat, amely ne a tudások rendszerein, hosszú távú és ideiglenes koalícióinak rendszerein alapulna. Tudáson ez ügyben valójában a "high-tech" tudást kell érteni, ami rendjén is van. Megint mások a globalizált társadalom képét festik fel: ez már nem pusztán technológiai utópizmus, hanem mégiscsak felrémlik benne a valóságra való reflexió igénye - igaz, ez már nem ígéret, hanem fenyegetés.

Ne legyen félreértés: nem azt állítom, hogy nem történt semmi. Nem azt állítom, hogy az internet, illetve a digitális tartalmakat összekötő hálózatok globális rendszere ne lenne drámai jelentőségű változás. Mindössze azt állítom, hogy nem könnyítjük meg a saját dolgunkat, ha ezt az intencióm szerinti semleges, technikai leírást minden további nélkül valamely optimista vagy pesszimista "szcenárió" mentén értelmezzük, illetve inkább az érzelmeinknek megfelelően festjük fel a panorámaképet.

Mi az, amiben - nézeteim szerint - bizonyosak lehetünk anélkül, hogy elköteleznénk magunkat a fenti retorikák bármelyike mellett. Nos, a kulturális termelés technológiai környezetének állandó és folyamatossága ellenére is radikális változása elég súlyos problémának látszik - ám ha erről beszélünk, nem kell azt feltennünk, hogy vannak, akik már előbbre tartanak, akik már ma is az információs társadalomban élnek. Akkor csak arról kell beszélnünk, ami igaz: vannak, akik gazdagok, jobban élnek, és számosabb kulturális termékhez férnek hozzá, mint azok, akik kiszorulnak az új technológiák használatából. Az igazi probléma ugyanis nem a technológia, hanem az, hogy az miként alakította és alakítja át a kulturális kánonokat, mennyiben segít hozzá a kortárs kultúrák közötti kooperációhoz, miként alakítja azok megújulását, s mikor és mennyiben konzerválja azokat. A titok nyílt: mindazok a kulturális eljárások, technikák, tulajdonok, értékek, amelyek nem kerülnek kapcsolatba a digitális kontextusokkal, kíméletlenül marginalizálódnak, aminthogy mindazok, amelyek felvették a kapcsolatot a hálózatokkal, bizonyos idő elteltével nem ismernek magukra a tükörben. Nem minden kulturális terméket és világot érint egyforma mértékben ez a változás: a tér és idő egyediségéhez kötött formák számára ez a kapcsolatfelvétel lényegtelen kérdés, míg a sokszorosítás formáira érzékeny kulturális jelenségek számára mindez élet-halál kérdése. A színház és az irodalom nyilván másként viszonyul ehhez, mint például a zene vagy az építészet, az oktatás, illetve a film és videó: azaz mindazok a területek, ahol a software fogalomtára az uralkodó.

Azaz: a dolgunk nem más, mint megvizsgálnunk, hogy a mai magyar társadalom kulturális intézményrendszerei, azaz keretei mennyiben képesek ennek a változásnak a nyomon követésére, alkalmasak-e arra, hogy a tudásnak ezt a shiftjét, az új kontextusokat leírják, befogadják, alkotóan alakítsák: különös tekintettel arra, hogy az "economy of scale", azaz a méretgazdaságosság törvénye nem ismer irgalmat. Ennek megfelelően a magyar nyelvű fogyasztók, legyenek bármilyen állampolgárok, túl kevesen vannak ahhoz, hogy genuin, azaz honi kulturális termékek piacszerű körülmények közötti előállítását fenntartani képesek legyenek. A mai magyar kulturális rendszerek kizárólag támogatásból élő rendszerek, a neoliberális piaci szemlélet komolyan vétele a mai magyar kulturális termelés jelentős részét egyetlen nap alatt ellehetetlenítené. Vannak olyan kulturális területek, ahol a támogatás elve legitim, s a vita mindössze azon van, hogy soha semmi pénz nem elég, és akkor ki-ki érvelhet amellett, hogy az operát fizessék meg a gazdagok, ellenben a falusi könyvtárakra szánjunk sokkal több pénzt - de ez már a kánonképzés kérdése. A támogatásból élők azonban nem tudhatják, hogyan is alakul a támogatás kultúrája. Én bizony nem zárkóznék el a kulturális közvagyon fogalmának radikális értelmezésű programjától. Ennek megfelelően vannak olyan javak, amelyek a kulturális állampolgárság okán bizony alanyi jogon (ingyen) járnak mindenkinek, a határ mindkét oldalán. Ez a gondolat nem ördögtől való: az iskola is részben ingyen van. Ugyan hol áll az leírva, hogy minden formátumban, minden kulturális csatornán, a magyar kulturális kontextusokban előállított valamennyi műalkotásért, tudásért pénz jár. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs ingyen semmi, de igencsak kedvemre való gondolat elképzelni egy az ingyenesség eszközét okosan, kreatívan használni képes kulturális rendszert. Ez a vita - amennyire látom, és remélem - még előttünk van.

Sokkal kínosabb, hogy mintha a magyar állam, intézményei, és a politikai közgondolkozás megállt volna az "információs társadalom" határán, s ott vagy nem hoz létre intézményeket, vagy olyanokat alkotott, amelyek működése erős kritikával illethető.

A problémát abban látom, hogy ezek az intézmények az új technológiák szabályozásával vannak elfoglalva, javarészt értelmetlenül és reménytelenül, mert ezek a szabályozók régen túlmutatnak a nemzetállami kereteken, azaz itthon csak beiktatásuk történik meg - ahelyett, hogy kulturális következményeivel foglalkoznának, azaz a negatív hatások ellensúlyozására és a reményteli vállalkozásokra költenék a pénzt, irányítanák a figyelmet. Az Informatikai Minisztérium gyakorlatilag csődöt mondott. Ami ezen a területen elkerülhetetlenül szükséges - azaz az állam és a közösség érdekeinek képviselete a szabályozáspolitika révén -, azt egy éve már a Nemzeti Hírközlési Hatóság végzi, reményeim szerint kellő szigorral. Más kérdés, hogy ez a hatóság is addig él, amíg megérti, hogy a szabályozáspolitika mögött nem technikai, hanem kulturális kérdésekre kell választ adni: mégpedig érvényeset. Az IHM számítógépekkel van elfoglalva, ahelyett, hogy az internettel összefüggésben levő területek kulturális jelenségeit támogatta volna, azaz elősegítette volna domesztikálódásukat a mai magyar társadalom egészébe. A "digitalizálás" bűvszó semmi egyéb, mint a magyar kulturális örökség átemelése a hálózati kultúrák kontextusába. Ez nem pusztán annak a kérdése, hogy mennyi pénzt szán egy állam például a NAVA-ra, azaz az audiovizuális hagyományra - nyilván keveset. Ugyanilyen fontos lett volna, s lenne, hogy az IH megértse: a digitális tartalmakat előállító megannyi intézmény és állampolgár közötti kommunikáció, azaz kulturális normák kialakítása az állampolgárok elemi érdeke. Ha igaz az, amit minden tizenéves gyerek tud, hogy az elkövetkező évek a kulturális javak hálózatról való letöltésével telnek el, akkor meg kellene vizsgálnunk, hogy a mai magyar kultúra egész szerkezete mennyire van erre készen. A minisztérium ehhez kellett volna, s talán kell is még, de ebben már rég nem vagyok biztos. Az ORTT - az a hatóság, amelynek a média világával szemben kellett volna az állampolgárok mellé állnia - gyakorlatilag megszűnt. Szellemi tőkéje nincs, működtet ugyan egy kutatási alapot, az viszont ugyanúgy nélkülözi a demokratikus kontrollt, mint a szakértelmet. Erről az intézményről az állampolgárok olyankor hallhatnak, amikor hetekkel egy-egy műsor sugárzása után kijelentik, hogy az csúnya volt. Holott azt ORTT-nek a betarthatatlan szabályok be nem tartása feletti reménytelen silbakolás helyett az lett volna a dolga, hogy a médiakultúra normarendszerét, jelentőségét, annak életminőségre tett hatását köztulajdonná tette volna, olyan tudássá, amely minden magyar állampolgár kulturális önrendelkezéséhez szükséges mentális ismereteinek a része. Ebből a nyilvánvaló feladatból ez a hatóság semmit nem értett meg, következésképp semmit sem végzett el. Az egyetlen esély az NHH - akkor, ha ennek fiatal értelmiségiekből álló vezetői szembenéznek azzal, hogy nincsenek kész válaszok ennek az új kulturális kontextusnak a megértésére, leírására.

Az elmúlt évtized egyik legfontosabb társadalomtudományi fordulata a modernitás többes számba tételében, azaz kritikai reflexiójában áll. A centrum és periféria hagyományos interpretációs mechanizmusánál jóval összetettebb és - ha úgy tetszik - lágyabb technikák állnak rendelkezésre. A feladat semmi egyéb, mint a társadalomnak - ennek a bonyolult szerződés- és tudáskészletnek mint kulturális formának - az életben tartásához szükséges tudás mindenki számára elérhetővé tétele az új technológiai környezetben. Ennek a tudásnak egyes apró részeit is tudni komoly kiváltság, felelősség és lehetőség. A későmodern állam nem ígérhet, hazudhat többé mindenkinek egyenlőséget. De az egyenlő esélyek fogalmának sincs értelme akkor, ha az ebben a kulturális kontextusban való eligazodáshoz szükséges tudást nem igyekszünk elosztani. A felvilágosodás ennyiben - befejezetlen projekt. Nem az információs társadalom imájának mormolása a feladat. A kihívás az, hogy egy dollármilliárdokat mozgató hálózat működésének játékszabályait miként értjük meg magyarul, és miként tesszük ezeket a megértéseket nyilvános viták köztulajdonává. Ha van még értelme érvényesen, azaz nem a panaszkodásba kimerülve nemzeti kultúráról beszélnünk, akkor az ennek a kontextusnak az elsajátítása után kezdődhet el.

Ha végezetül egy pillanatra visszatekintünk ennek az írásnak a kezdő példájára, a nagy filmsikerek kulturális összefüggéseinek elemzésére, akkor talán érthető, hogy milyen nagyságrendű és bonyolult kérdésekkel, összefüggésekkel állunk szemben. A technológia lehetőségek és fenyegetések sorozatának tudáskészlete - ez sem új lecke. Nekünk az a dolgunk, hogy romantikus elfogultság, xenofóbia és félelem nélkül megvizsgáljuk, hogyan is találjuk meg a helyünket ebben az új világban.