Feltételes módban
Az idézetből a "jelenthetnék" ige feltételes módjára kívánom felhívni a figyelmet, ugyanis a lényeg éppen ebben az apró kis "-né" jelben rejlik. Aki kontinensünk történelmének ismerete nyomán az európai vallási tradíciók integratív szerepéről kíván szólni, annak eleget kell tennie a feledés jótékony homályát biztosító Léthé vizében való előzetes megmártózás előfeltételének. Az európai vallástörténet legutóbbi két évezrede a vallások és vallási hagyományok éles és legtöbbször rendkívül súlyos konfliktusairól: háborúkról, üldözésekről, pogromokról és kirekesztésekről, kegyetlenségekről és a végtelenségig (mondhatni: az irracionalitásig) feszített, a legkülönfélébb politikai mozgásokhoz és hatalmi játszmákhoz kötődő intoleranciáról szól. A (főképp vallási) intolerancia átfogó történetét még senki sem írta meg (bár remek részmunkák bőven akadnak), jóllehet az európai történelem rendkívüli gazdagsággal szállította (és naprakészen szállítja) mindehhez a tényeket.
Mintegy kétezer évvel ezelőtt a vallások egymás mellett élésének "méltó" nyitánya volt a kor "destruktív szektájához" tartozó keresztények kiéheztetett oroszlánok elé vetése, a római plebsnek kedveskedő hatalom hol keresztény, hol meg zsidó hullákról gondoskodó, zajos és véres népmulatságai, vagy alig valamivel később a pogány vallási emlékek (templomok, szentélyek, oltárok) elpusztítása az immár hatalomra került kereszténység által. Az antik könyvtárak felégetése, iskolák bezárása s a "veszedelmes pogány álvallások" gyakorlóinak pedáns lekaszabolása. Ez az üdvözítő hit és szeretet eszmeiségébe hazudott eltökélt harci kedv a későbbi századokban sem csitult: hol a Szentföldre igyekvő keresztes lovagok tettek a földdel egyenlővé minden útjukba kerülő zsidók lakta települést vagy városrészt, hol eretneknek bélyegzett tévhitűek alatt gyulladtak a máglyák, s az új szcenárió szerint a nyilvánosság számára is jobban elérhető módon a városok főterére költözködő autodafés vándorcirkuszok szolgáltathattak útmutatást és példázatot az érdeklődő nagyérdemű számára. Hol katolikusok vonultak fel protestánsok, hol mindketten a zsidók, hol római katolikusok a keleti ortodoxok, hol keresztények a muzulmánok, máskor muzulmánok a zsidók és keresztények ellen - szent háborúkra, az Igaz birodalmának "végső" harcára a Rossz birodalmával szemben. Pogromok, kiátkozás és kirekesztés, betiltás és kiirtás: mind-mind az európai vallástörténet részei immár örökre és kiradírozhatatlanul.
A vallások, az egyházak és felekezetek szerepe az európai történelemben csak és (szinte) kizárólag intrakommunális értelemben, azaz a közösségen belüli összetartozás vonatkozásában nevezhető integratívnak, ellenben a felekezetileg vagy világnézetileg eltérő csoportok között - tehát a szó valóságos, interkommunális értelmében - aligha. A konfesszionális különbségek jellemzően konfrontatív és nem integratív módon, nem a vallási és hitelvekben szereplő türelem, és megértés szellemében jelentek meg.
A politizáló egyházak semmiképpen sem töltenek
(tölthetnek) be integratív szerepet.
Európában a hatalmi-politikai érdekek jól ismert okokból folyamatosan instrumentalizálni tudták a vallási érzületet, s a hatalomhoz való viszony a legtöbb esetben az egyházi-felekezeti hovatartozás formájában is kifejeződött. Kimondottan tanulságos ebből a szempontból az Egyesült Államok története (legalábbis a legutóbbi időkig), ahol sosem vált szükségessé állam és egyház alkotmányos elválasztásának végrehajtása, minthogy ab ovo létre sem jöhetett semmilyen összefonódás. Jóllehet amott is voltak ilyen irányú törekvések (például akkor, amikor a New England-iek a vallás, mindenekelőtt a protestantizmus támogatására próbálták rávenni a kormányt), ám már az első alkotmánykiegészítő cikkely (first amendment) mindenfajta államegyházi jellegű alkotmányozási szempontot megtilt - a szabad vallásgyakorlás szavatolása mellett. Tocqueville az amerikai demokráciáról írott alapművében éles szemmel és érzékenyen ír több helyütt is arról, "hogyan álltak félre az amerikai papok a közügyektől", hiszen "a vallásoknak, ha - emberileg - fenn akarják magukat tartani a demokratikus századokban... gondosan be kell zárkózniok a vallási dolgok körébe", s megmaradniuk "a maguk határain belül..., mert hatalmukat a vallási kérdéseken túlra terjesztvén azt kockáztatják, hogy többé semmiben nem fognak hinni nekik".
Peter L. Berger, a neves amerikai szociológus éppen ennek a ténynek tulajdonítja azt, hogy - messze nem paradox módon - az Egyesült Államokban "a vallás minden objektív mutatója sokkal magasabb" (a templomlátogatás, a lelkészutánpótlás, az egyházak támogatottsága a hívek által stb.), s az egyházi életnek sokkal erősebb a pozíciója, mint Európában. Tudniillik az állami támogatás hiánya olyan versenyhelyzetet eredményezett, ami elengedhetetlenül szükséges a (vallási) intézmények életképességéhez, az egyházak vitalitásához; másrészt pedig az államegyházi berendezkedésre irányuló valamennyi kísérlet megtörése természetes módon vezetett el a vallási pluralizmus jellegzetes és az USA-ban jó ideje természetesnek tekintett, tehát kikezdhetetlen formájához.
A lényegéből fakadóan, "természetes" módon megosztó politikai attitűd - ami persze a parlamenti demokrácia intézményein belül, politikai vitákban legyőzendő ellenfelet és nem elpusztítandó, kiirtandó ellenfelet ismer -, párosulva a vallás transzcendensre irányuló, univerzalisztikus tudatával a saját álláspontját óhatatlanul kizárólagosan üdvözítő politikai meggyőződésként s küldetéstudatából fakadó egyetemes abszolút és kötelező normatívaként tételezi. A vallási attitűd szemszögéből ez egyet jelent egy credo abszolút igazsággá nyilvánításával, és azzal a törekvéssel, hogy azt a politika eszközeivel és az abszolút parancsolatból fakadó kötelező erővel érvényesítse.
A hitnek a politikával való összefonódása, illetve a vallásnak az ideológia szerepébe való belekényszerítése végleg megszünteti azt a személyes hitdinamikát, melynek révén a mindennapi közvetlen kapcsolatokban a hívő ember más vallású embertársát természetes módon képes elfogadni, őt is imago Deinek látni s a más vallásúban is megtalálni a saját hagyományából, hitéből és emberképéből eredő értékeket és érdemeket. (Miként hitsorsosában az esetleges hiányosságokat, tévedéseket, vagy bűnöket.) Másfelől ez az összefonódás a hatalmi érdekek és politikai konfliktusok pillanatnyi érdekrendszerén megtöri, megszünteti azt, ami a vallások - e világi időn túli - "örök" értéke és lényege lenne.
A vallások integratív szerepéről - miként Frenkl tette ezt - valóban csak feltételes módban érdemes szólni. A politizáló egyházak semmiképpen sem töltenek (tölthetnek) be integratív szerepet, hanem éppen ellenkezőleg: a politikai-hatalmi küzdelmekből részt kérve (és kapva) transzcendens módon megalapozzák a társadalomnak a Jó és a Gonosz szakrális küzdelmeként leírt megosztását. Az államra gyakorolt tényleges vagy akár csak szimbolikus befolyás, vagy az állami hatalom legitimálásában való szerepvállalás - mondjuk, egy hatalomhoz segített politikai párt révén - súlyosan sértheti a szeparáció alkotmányos eszméjét.
A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény kimondja, hogy "a magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői." A törvényhozó az egyházaknak és felekezeteknek éppen ezt a társadalmilag kiemelten fontos szerepét ismeri el akkor, amikor az egyházak közpénzekből való finanszírozását teszi lehetővé, s egy sor kedvezményt és privilégiumot (adókedvezmények, adómentességek stb.) biztosít számukra. Nem lehet vitás, hogy bármely (egészségügyi, szociális, oktatási stb.) "közfunkciót" ellátó egyháznak jár az az összeg, amely az államtól átvállalt feladat teljesítéséért - a többi állami-önkormányzati intézményhez hasonlóan - megilleti őt. De ha ezen túlmenően az adott egyház tevékenysége nem integratív s még csak nem is hasznos a társadalom egésze számára, hanem a politikai közéletben való testületi szerepvállalása révén kifejezetten megosztó, akkor vajon mi az a funkció, amelyet a törvényalkotónak bármilyen módon premizálnia kéne?
A szerző vallásfilozófus
