- Mi jönni Jugoszlavia, de elfogyni benzin - mondja hibás németséggel, és a kezemet fogja.

Miközben azon gondolkodom, vajon hogyan mondják németül, "nem fogok neked benzint leszívni a tankból", a férfi egy arany pecsétgyűrűt tol az orrom elé.

- Kell nekünk benzinre pénz, adni érte gyűrű - teszi hozzá.

Megnézem a gyűrűt, elég csúnya, de azért igen súlyos darab, akár még arany is lehet, a gyűrűfejben nemesfémjelzés is van. Úgyhogy visszaadom neki, mondván: nincs nálam annyi pénz, amennyit ez a gyűrű érhet.

- Mindegy mennyi, kevés is jó - hadarja a fickó. - Mennyi van neked?

Én hülye. Ekkor nem gázt adok, hanem a farzsebemből kiveszem a pénzem. Három darab ezres meg egy ötszázas.

- Csak ennyi van, úgyhogy nem tudom kifizetni a gyűrűt - magyarázom, és már tenném vissza a pénzt a zsebembe, de az eladó nagyvonalúan legyint.

- Ennyi is jó - azzal kiveszi a kezemből a pénzt, és ideadja a gyűrűt.

Abban a pillanatban, amikor a pénzt elveszi, már bizonyos vagyok benne: át vagyok verve. A gyűrű természetesen hamisítvány, valószínűleg vasból készült, és be van futtatva sárgarézzel. A következő gondolatom persze az, hogy írok majd valamit az átverésem történetéről, okulásul más segítőkész emberek számára, akik képesek megállni egy néptelen országúton a bajbajutottak megsegítésére. A tanulópénzt én fizettem ki.

De nem is az a háromezer-ötszáz forint idegesít. Hanem az, hogy a fickó - miután meggyőződött róla, hogy egy balekkal van dolga, akit egy ilyen minden hájjal megkent, dörzsölt alak kénye-kedve szerint az ujja köré csavarhat- ráadásképpen még a literes ásványvizemet is elkérte, amelyik ott feküdt mellettem az anyósülésen. Én meg odaadtam neki.

Na, ezt magyarázza meg valaki. A gyűrűt még csak értem: nyilván nyerészkedni akartam. De a vizet vajon miért adtam oda?