Végtére is a médiának az a dolga, hogy "rárepüljön" az eseményekre. És ha leesik öt centi hó, a stáb a helyszínen és élete kockáztatásával próbáljon meg bejutni olyan falvakba, amelyeket az igen kevés hó - egy orosz vagy egy svéd hatszor körberöhögne bennünket - "elvágott a külvilágtól". Ahol tej nélkül maradhatnak "a hó fogságában" a kismamák.

Megfigyeltem, hogy eltűntek gondolkodásunkból a fokozatok. Nincs olyan, hogy hűvös, hideg, esetleg dermesztő. Rögtön azt mondjuk: farkasordító. Így lesz a szimpla, egyszerű havazásból azonnal hófúvás. Történik ez úgy, hogy természeti váratlanságokat tekintve - szerencsére - hátul állunk a sorban. Minket kevesebbszer veszélyeztet földrengés, mint mondjuk Japánt, tenger híján nincsenek nálunk szökőárak, óriás hegyek hiányában megkímélnek bennünket a sár- és hólavinák, legfeljebb az árvízzel kell négy-ötévente megküzdenünk. De az nem olyan, mint a cunami, arra föl lehet készülni (hogy nem szoktunk, az más kérdés).

Mit mondanánk, hogyan fokoznánk mondandónkat, ha tényleg bekövetkezne nálunk valamilyen katasztrófa? Most azt mondják, senki ne induljon el otthonról. Vagy: téli gumi nélkül a fáskamrába se menjünk. Annak mondom, aki húsz-harminc évvel ezelőtt is élt. Ugye mindenkinek dereng emlékeiben a sok téli gumis Trabant, Wartburg, Dacia és Zsiguli!

Arra, hogy a rendkívüli hogyan születik, személyes példát hoznék. Zalai tudósító koromban egyszer úgy havazott, hogy az orromig sem láttam. Leesett vagy nyolcvan centi hó. Hívtam a szerkesztőt, aki leintett, Pesten süt a nap, hagyjuk. Két hét múlva a fővárosban leesett pár centi hó. "Megbénult a város - mondta főnököm síri hangon -, add le pár sorban, mi van nálatok!