Amikor a TriGránit Rt. elnöke - ahogy azt ő maga említette: az "egyszerű építőmester" - a tétova kormányokat kezdte el ostorozni, amiért még mindig nem jutottak elhatározásra a Soroksári út mellé tervezett kongresszusi központ megépítése dolgában, mindenki megérthette, hogy az elnöki düh nem csupán az értetlen és a tényeket kedvvel eltorzító újságíróknak szól. Lányomnak mondom, hogy menyem értsen belőle - valami ilyesmi történt. Demján indulata persze érthető. A dolog úgy kezdődött ugyanis, hogy ő egy régóta hiányzó kongresszusi központot meg szállodát, fürdőt, kaszinót, valami kis múzeumot, színházat és néhány elegáns lakó- és irodaházat szeretett volna építeni a Lágymányosi híd fölötti egykori expótelkekre. Aztán a történelem úgy fordult, hogy kormányzati kérésre felhúzott egy Nemzeti Színházat, utána egy irtózatos méretű kultúrpalotát - az utóbbiból máig nem látott egy fillért sem -, megépített jó néhány házat, de a létesítmény éltető ereje még mindig hiányzik. Az állam máig nem döntötte el, áldoz-e a kongresszusi központra. És amíg nem teszi, gyökértelen marad az egész óriásberuházás: hogy mást ne mondjunk, lasszóval kell majd fogni a közönséget az új kulturális intézményekbe. Az üzletembernek tehát igaza van. Más kérdés, hogy ezen előzmények ismeretében, pláne, ha a beruházás prototípus voltáról és exportálhatóságáról is sok szó esik, már-már fölöslegesnek tűnik, hogy arra is hosszan kitérjen, mennyire fontos a magántőkének a magyar kultúra fejlesztése, esélyeinek javítása. Elvégre ez már az előzőekből is kiderült.