Politikai gagyi
Félő, hogy 2005 még ilyenebb lesz. A magyar politikai életet máris abszurd mértékben formálta át a mediatizációnak nevezett jelenség: mindenre a kommersz média logikáját erőltetik rá. Onnan, hogy "hír az, ha a postás harapja meg a kutyát", mára oda jutottunk, hogy "hír az, ha a megharapott kutyáról (4) kiderül, hogy viszonya volt a postás (42) feleségével (36)". És kép is van hozzá, lehetőleg sikamlós és/vagy vérengzős jelenettel. Más nem érdekes.
A politika bohózattá alakítása régebben egy-egy politikus magánszáma maradt - ezt a műfajt Torgyán doktor vitte tökélyre. "A politikus is ember" típusú magánéleti vájkálásokkal sokáig csak bulvárlapokban, kabarékban, illetve az ezeknek megfelelő talkshow-kban találkoztunk. Ott még el is viseltük. A politikai infantilizmus intézményesítése aztán a polgári fordulattal kezdődött, az úttörőzsebkönyvek stílusában írt, ám annak szellemi szintjétől elmaradó országimázs-füzetecskével, mely azt tárta elénk, mire költöttek a zsebünkből négymilliárd forintot. És azóta nincs megállás.
Az első ciklus parlamentjét még érdemes volt nézni, mert sokszor történt valami szórakoztató, s a korban benne járók politikusi tanonckodása emberien volt esendő. Ma a parlamenti ülések színjátékok, előre bekészített, olykor nehezen kisilabizált "spontán poénokkal". Az ellenzék kötött rítus szerint utasít el minden interpellációra és kérdésre adott választ, akkor is, ha nekik kedvező. Ugyanezen rítusnak megfelelően fogadja el a választ a kormánytöbbség. A hazaárulózás és egyéb hörgés mára csak megszokott háttérzaj, és ritkán élvezhetünk egy-egy eredeti megoldást - Dorkota Lilinek adott választ, fülesezést, a fékezett habzású politikusok vagy a gyerekszobák hiányára való rákérdezést.
A sajtótájékoztatók performance-szá alakultak. A székházas-sajtószobásra nem mozdul rá a média, legfeljebb akkor, ha valamely pártelnök egy évben egyszer jelenik meg ilyen számára nem megfelelően szakrális környezetben. Egyébként a Balatonban föltűrt nadrággal állós a korszerű, rá frappáns válasz pedig egy lavór Tisza-vízben ácsorogva, vízipisztollyal a kézben adatott.
A köztelevízió verseng a kereskedelmiekkel az egész estés gagyi előállításában - és nyer. A népszavazás eredménye helyett mulatóst kapunk, a tévé vezetői ráadásul imponálóan ügyesen tolták át az ezt kifogásoló kritikát a ténylegesen a népszavazásról szóló műsorra. A közgagyi adásaiban immár nemcsak a rotálva szerepeltetett, se nem meglepő, se nem mulatságos, öregecskedő "sztárok" homokvárépítő versenyét kísérhettük figyelemmel, hanem jobb sorsra érdemes politikusok esetlenkedését is, házastársastul. Igaz viszont az is, hogy a köztévé hír- és háttérműsorai nemcsak a négy-öt éve jellemző kádárista beütéstől szabadultak meg, hanem a kereskedelmiek bulvárosodásával szemben is tartják magukat például ahhoz, hogy az állatkerti eseményeknek nem a vezető hírek, hanem a "színesek" közt a helyük.
2002-ben még meglepődtünk az egyszerre beszélő négy pártelnökös-borrendelős tévévitán. Pedig jelentéktelen volt a népszavazási esztrádműsorhoz képest, ahol láthattunk önmaga paródiáját előadó hisztérikus államférfiút, amolyan mikszáthos-krúdys módon a temerini piac mikrovilágára vetítve érezhettük át a nemzeti sorskérdést, sőt komplett, bár kissé zanzásított istentiszteletben is részesültünk, csengő énekszóval kísérve.
A politikai csatornák vagy sávok műsorai nem tudnak igazán megújulni, s félelmükben, hogy a napi ismétlődés unalomba fojtja őket, kényszeredett kunsztokat eszelnek ki a nézők szórakoztatására. Például házaspárokat, politikusnőket, egymást régóta ugrató tudósítókat hívnak a stúdióba, mert jaj, úgy kedvelik azt a nézők, mert az annyira szép és jó, és annyi vicceset látunk-hallunk. De így sem érhetik utol a versenyben azt a reggeli politikai bulvárt, ahol a műsorvezető korra, nemre, származásra való tekintet nélkül keménycsávóskodik minden útjába kerülővel. Különben is ott a politikusok szépségkirálynőkkel, hivatásos boszorkányokkal, bokszhercegnővel és nemzetvezető leánnyal vannak körítve, így aztán frankó a nézettség. Vágjuk.
A gond önmagában nem azzal van, hogy a magyar politikai élet nem tudja elkerülni a mediatizálódást - a világon sehol sem tudják elkerülni. A baj az, hogy ebben is hiperkorrektek vagyunk. A hiperkorrektség azokra a feltörekvő csoportokra jellemző, amelyek nem ismerik jól az elit szabályait, de mert borzasztóan szeretnének odatartozónak látszani, menőnek hitt viselkedésükkel jócskán túllőnek a célon. Teszi ezt média és politikus egyaránt.
A magyar elektronikus média kegyelmet nem ismerve kényszeríti a politikai elitet arra, hogy bohóckodjon, blőd szituációkba nyomorítsa magát, és minél szalonképtelenebb egymondatosokat mondjon, mert akkor biztosan "napirendre kerül", ahogy a píáros varázsige mondja. Az új kormányprogram tizenkét órás vitájából a különféle hírműsorok azonos ízléssel vágták be azokat a mondatokat, amelyek üresek voltak, viszont a híradóba kerülésre voltak gyártva: a lopós rókást, a hamisgulyásost és a verses ellenzékest. A negyedik vezérszónoklattal gond adódott, abban nem volt ilyen sziporka, így kénytelenek voltak valami tartalmi elemet választani. 2003-ban év vége táján még láthattunk visszafogottan emberi politikusinterjúkat. 2004 végén már az egyébként komoly politikai műsorokat készítő szerkesztőség sem úgy akarta bemutatni "a politikus emberi arcát", hogy megkérdezte volna, a napi politikától elszakadva mi a véleménye a világ dolgairól, milyen értékekben hisz, mit olvas - hanem hogy hogyan választ blézert (ha nő), illetve maga öltözik-e reggelente, avagy segítséggel (ha férfi).
A politikusok pedig nemcsak befekszenek a médiának, túl is teljesítik az elvárásait. Orbán Viktor negyedik gyermekének születésekor még csak a kórházból hazatartó kormányfőt láttuk a babával és a feleségét cekkerrel a kezében, Gyurcsány Ferenc már a gyerekszobába is beengedte a kamerákat. Dávid Ibolya honlapján politikai beszédei mellett férje kedvencének, a rácpontynak a receptjét is megtaláljuk, és nemcsak a normális Magyarországért száll síkra, hanem amellett is, hogy hőségben viseljünk rétegesen pamutruhát.
Aztán - az új divat szerint - médiamunkás és politikus együtt fanyalog a dolgok ilyetén állásán. Ahelyett, hogy mindkettő megvizsgálná saját felelősségét a helyzet kialakításában. A média lemondhatna arról, hogy elsősorban önmagáról szóljon - hogy például heteken át folytatásos hír legyen egy parlamenti cigarettázós-kitiltós öngerjesztett álesemény. Rászokhatna arra, hogy ne dőljön be a humbugnak, tudjon különbséget tenni fontos és pitiáner között, fejlesszen ki magában stílus- és arányérzéket. Hiteles újságírásnak tekinthetné azt, ha nem egyszerűen közli, melyik politikus mit mondott, hanem utána is jár a híreknek, és nem hagyja megjegyzés nélkül a mondottak és a tények közötti egyértelmű ellentmondásokat. A politikus lemondhatna arról, hogy a gegeket a politikusi munka helyett használja, és elgondolkozhatna azon, mennyire alkalmas tanácsadó az, aki még mindig ott tart, hogy "a politikát is úgy kell eladni, mint a mosóport". Az egész estés gagyi "sztárvendégeit" vélhetően lemossák a színpadról azok az énekesek, akik tudnak is énekelni. Itt lenne az ideje, hogy a magyar média és politika is elkezdje saját megasztár-válogatását - hogy itt se az irányíthatóság, hanem a tehetség és az elkötelezettség számítson.
Nekünk, politikai médiajavakat fogyasztóknak is magunkba kellene szállnunk. Mert mindaddig, amíg meg nem unjuk ezt az igénytelenkedést, és passzív rezisztenciával (rossz tévét nem nézéssel, rá nem szavazással) nem állunk ellen, addig felelős politizálás helyett politikai gagyit, hírek helyett bulvárbalhékat, szappanopera-részeket, bombasztikusan tálalt pimf ügyeket és agyonperszonalizált politikusportrékat ömlesztenek ránk. Szerintem.
A szerző az SZDSZ OT elnökségének tagja
