Ő hordta-vitte határokon át, olykor kockázatot is vállalva, a Kárpát-medencei magyarságnak az anyaország támogatási pénzeit, amelyek akkoriban még nemigen jelentek meg a költségvetés nyilvános rubrikáiban, nem utolsósorban éppen a szomszédos gyanakvások miatt.

Ez volt a hőskor. Aztán a jogállamiság nálunk is, másutt is előrehaladt lassacskán, a táskás embert pedig fokozatosan a kisebbségi kuratóriumok váltották fel. Kétségkívül nagy lépés volt ez előre a korábbiakhoz képest. Nagy - de a jelekből ítélve mégsem elég nagy. Hiszen e kuratóriumok működését gyakran ugyanúgy köd és homály fedi, mint annak idején a táskás emberét; döntéseik indítékáról pedig még napjainkban is nem ritkán csak találgatni lehet - már ha egyáltalán nyilvánosságra kerül az adott döntés. Olykor azonban egy pillanatra felfeslik a diszkréció szövedéke, vagy annak kicsiny szelete. Ez történt most például az Illyés Közalapítványnál, ahol a számvevőszék megállapítása szerint minden második támogatási forintot szabálytalanul költöttek el az utóbbi években. Az említett alapítvány alig egy-két milliárdnyi adóforintot oszt évente szét a környező országokban, de mint cseppben a tenger, egy egész elosztási rendszer tükröződik a feltárt anomáliákban. Senki nem vonja kétségbe, hogy a szóban forgó milliárdoknak nemes és fontos küldetése volt és van ma is. Most azonban nem erről van szó. Hanem arról a kanyargós, ködös, kátyúkkal teli útról, amelyen e pénzek eljutnak - ha eljutnak - a címzettekhez. A hivatalos jelentés nélkül is közszájon forognak már évek óta történetek, a hazai és a kisebbségi magyar sajtó is meg-megpedzett botrányokat, politikai csókosoknak csepegtetett milliókról, túlszámlázásokról, "visszaosztásokról", hamis papírokról, pénzmosásról, vám- és áfa-manipulációkról, feketekasszákról, egyebekről. A feltárt csínyek - mint az egyik illetékes fogalmazott - inkább csak a "pongyolaságok" kategóriájába tartoznak. Persze, milliárdok esetében talán sok kis pongyolaság is sokra megy - gondolná a gyanútlan szemlélődő. A legtöbb ilyen "pongyolaság" a jelek szerint az Orbán-kormány idején történt. Volt is nagy fogadkozás Medgyessyék részéről 2002 nyarán, hogy a felelősségre vonás e téren nem marad majd el. Elmaradt. Leszámítva egyetlen vérszegény kísérletet az egyik Fidesz-közeli alapítvány kis költségvonzatú projektje ügyében.

Mindebből persze sokféle következtetés levonható, és az egyik roszszabb, mint a másik a mostani kormánykoalíció szempontjából. Ha valóban csak árnyékra vetődtek, és alaptalanul vádaskodtak - akkor azért; ha viszont gyávaságból, nemtörődömségből hagyták a nagy garral felplankolt ügyeket elaludni, akkor azért. A választó számára persze a legrosszabb verzió az volna, amit a suttogó propaganda terjeszt minálunk is, a határon túli magyar kisebbségi közegben is; vagyis hogy támogatási ügyekben már rég megvolna az új háttéralku az anyaországi és a kisebbségi pártok között.

Ebből az adófizető legfeljebb csak annyit érzékel, hogy a határon túliaknak szánt pénzét többnyire szabálytalanul költötték el a legutóbbi években. Közben talán még az is eszébe jut: arra viszont még soha egyetlen példa sem volt, hogy bármelyik határon túli kisebbségi vezető megköszönte volna az anyaországi adófizetőnek a nekik juttatott milliárdokat. Arra annál inkább, hogy nevezettek húzogatták a szájukat, vagy tanácsokat adtak, hogy mi itt, az anyaországban hogyan szavazzunk. Pedig talán ennél jobban érdekelte volna az embert, mire is mentek el az eddigi támogatásai. Főleg ilyen tájt, amikor bizonyos Szülőföld-programokról indul meg a közbeszéd, ami nyilván nem fog menni újabb közpénzek odaítélése nélkül.