Fogunk ugyan rágódni a továbbiakon, de minden más mellékes pillanatnyilag. Itt egyetlen kérdés volt csak: sikerül-e a terroristáknak elijeszteniük az irakiakat attól, hogy fél évszázada először választásuk és ízlésük szerint küldjenek képviselőket egy - igaz, csak ideiglenes - parlamentbe? Nem sikerült. Hiába voltak a szavazás kezdetére időzített öngyilkos merényletek, több millió ember vállalta a kockázatát, hogy a "lefejezős" al-Zarkavinak, Oszama bin Laden vélelmezett segédjének hadüzenetét elengedje a füle mellett, vagy épp dacoljon vele. Ezúttal tehát nincs ok arra, hogy az elemző "levegyen" valamit Condoleezza Rice-nak, az új amerikai külügyminiszternek a diadalmi nyilatkozatából. Sőt: van ok dicsérni azt a dramaturgiai fogást is, hogy maga Bush elnök vasárnap estig tartózkodott a közvetlen kommentálástól, elkerülendő a triumfálásnak még a látszatát is. ("A győztes az iraki nép.") Ebből az erőpróbából az amerikaiak és szövetségeseik győztesen kerültek ki, aminek meglesz a hatása az európai politikára is. Ugyanakkor tévedés volna az irakiak millióinak választási/dacolási hajlandóságát kizárólag a terroristákkal szemben nyújtott védelemnek - 300 ezer amerikai és új iraki katona felvonulásának - betudni. Végtére a hatalom, pláne, ha amerikai, mindig erősebb, mint a terror. A vasárnapi választás "küldetéses" dolog volt az Irak lakosságának 60 százalékát kitevő síita közösség számára. Az első esély a történelemben, hogy arányos részesedést szerezzenek a helyi hatalomban, jóvátételt maguknak a megaláztatásokért, amelyek a Szaddám-rezsim idején érték őket.

A terrorfenyegetéssel szemben legalább akkora erő volt asz-Szisztani ajatollah, aki egy múlt őszi ediktumában a síiták kötelességévé tette a szavazást, mint Amerika ereje. Innen nézve: a síita klérus is győzött. Sőt, nagyon győzött, hiszen Oszama bin Laden iraki követői és a velük együttműködő szaddámista erők a "hit" nevében próbáltak megmérkőzni a "hitetlenekkel". Ez nem jött be. A "hit" legnagyobb erői éppenséggel a "hitetlenekkel" (amerikaiakkal) szövetkeztek. És velük szövetkeztek az Irak északi felét benépesítő kurdok is, akik számára a második világháború utáni tehetetlen zűrzavar évei óta ugyancsak első ízben adódott az autonóm érdekérvényesítés esélye. És itt, ha úgy akarom, nem is csak az iraki kurdokról van szó, hiszen a több országban szétszóródott, sok tízmilliós kurd közösség helyi autonómiájától a többségi nemzetek mindig is irtóztak, irtóznak.

Irak új parlamentje minden jel szerint a síita többség és a kurdok parlamentje lesz, eséllyel arra, hogy az iszlámot "betagosítsa" az ország új alkotmányába. Ebből két következtetés adódik. Az első, hogy a Szaddám által kinevelt - és a választásokat nagymértékben bojkottáló - szunnita elit helyére vélhetően valamely amorf képződmény lép, melynek - ha tudjuk, hogy egy országnak nincs két elitje - nehéz sorsa lesz. A második: ez a szunnita elit egy alapjában szekuláris rendszert működtetett, amelyet az amerikaiak szívük szerint fenntartanának. Bush számára nincs rosszabb jövőkép annál, mint hogy egy iráni típusú síita teokrácia vegye át a hatalmat Irakban. Igaz, asz-Szisztani ajatollah Khomeini előtti elveket vall, azaz a papokat távol tartaná a politizálástól, ámde azok oly mélyen belebonyolódtak már eddig is a választási játszmába ("szavazzatok, de asz-Szisztani listájára!"), hogy kétlem, könynyű lesz őket féken tartani. Ez lesz a következő háború tétje.