Kihalás szélén a bonobó
A törpecsimpánz, más néven bonobó, kizárólag a Kongói Demokratikus Köztársaság területén él, Közép-Afrikában. Optimista becslések szerint is csak kb. 10-50 ezer példány van az ország erdeiben, pontos létszámukat azonban még a legalaposabb felmérések sem tudták megmondani. A bonobókat ugyanis nagyon nehéz észrevenni, általában csak nyomokból, a hangból, az ürülékből és a fészkek alapján következtetnek jelenlétükre.
A nemrégiben közzétett felmérés még 2003 májusa és decembere között készült, 36 000 négyzetkilométernyi területen, a Salonga Nemzeti Parkban. Ez az egyetlen olyan terület, ahol a kormány jogszabálylyal védi a viselkedését tekintve is különleges, és az emberhez bizonyos szempontból roppant hasonló vonásokat is mutató törpecsimpánzokat. (Ez az egyetlen majomfaj, amelynél a sűrűn gyakorolt nemi kapcsolat láthatóan feszültségoldásra szolgál.) A felmérés azonban rávilágított, hogy a védelem csak papíron létezik, a nemzeti park területén általános a vadászat és más emberi beavatkozások, a nem védett területeken pedig még ennél is rosszabb a helyzet. Mindezt csak tetézi az ország politikai instabilitása, a polgárháború, a ruandai határvillongások, a nemzeti park területén rejtőző lázadó csoportok és a határvidéket őrző fegyveres katonák.
Az utóbbi időben két hét alatt akár öt elárvult bonobókölyköt is bevisznek a kinshasai menhelyre, ami nagyon intenzív vadászatra utal. Vannak, akik azért ölnek majmokat, hogy eladják a helyi piacokon, de rengetegen vannak olyanok is, akik maguk fogyasztják a majomhúst, mert nem jutnak más élelemhez. Nekik az életben maradás a tét, s nyilvánvaló, hogy ilyenkor nem válogatnak védett és nem védett fajok között, lőnek, amit csak tudnak.
A WWF azt tervezi, hogy természetvédelmi képzést szervez a hatósági alkalmazottaknak, akik nemcsak járőröznek majd, hanem folyamatosan figyelik és regisztrálják is a majmok számát. Javasolták továbbá újabb területek védetté nyilvánítását, olyanokét, ahol valaha nagy számban észleltek bonobókat. Az efféle természetvédelmi javaslatokat azonban sokan szkeptikusan fogadják. Szerintük a Kongói Demokratikus Köztársaságban nagyon szigorú jogszabályokra, a dzsungelhúspiacok rendszeres rendőri ellenőrzésére, a védett fajok lefoglalására lenne szükség ahhoz, hogy a papíron létező védelemnek valami érezhető hatása is legyen. A hatóságoknak azonban se pénzük, se emberük nincs ilyesmire.
A kétkedők szerint az egyetlen járható út, ha érdekeltté teszik a helyieket a természetvédelemben, megengedve nekik a gyakori fajok vadászatát, miközben a veszélyeztetett fajokra összpontosítják a szabályozást és a szigorú védelmet.
