Az ember, már ha rendszeresen sorban áll itt, az Erzsébet körúttól egy macskaugrásnyira, a mostanság az informatikai minisztériumnak helyet adó épület aljában, elmerengve nézheti a KRESZ-tábla nagyságú bélyegzőlenyomatot. Az ábra, ott fönn, a postáskisasszonyok háta mögött olyannyira hozzátartozik a helyiséghez, hogy csak a sokadik csekkfeladásra tűnik föl: egy egész postatörténeti freskó borítja a hivatal hoszszanti falát. Telefonközpont és telexgép, tárcsás telefonkészülék és stopperóra, serényen dolgozó postai alkalmazottak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának semmivel össze nem téveszthető viseletében - egy rég letűnt korszak lenyomata a budapesti hetes számú postahivatalban.

A stempli dátuma persze korántsem véletlen - tudom meg némi kérdezősködés után. A freskót egy valódi postásdinasztiából származó testvérpár készítette, akik akkoriban mindketten a vállalat dekorációs részlegén dolgoztak: éppen 1969. november 25-én láttak munkához. A festményt az idősebb testvér tervezte, aztán a rajzot epidiaszkóppal felnagyították, és pauszról másolták a falra. Hónapokig csak rajzoltak és festettek. A mű végül egy izgalmas postatörténeti pillanatot is megörökített: nevezetesen a tantuszos telefonról a pénzérmével működő készülékre való áttérés kezdetét. Akkor, 1969-ben helyezte ugyanis üzembe a posta az első, egyforintost is elfogadó nyilvános telefonokat. Így már érthető, hogy a falra a tantusz és az egyforintos érme ábrája is fölkerült.

A Hársfa utcai postahivatalban egyébként nemcsak ez a festmény idézi a hatvanas-hetvenes évek újító lendületét. Az egész épület - habár műemlék - erősen megváltozott azóta, hogy 1939-ben átadták rendeltetésének. Pedig Rimanóczy Gyula pályadíjnyertes terve és annak megvalósult változata a hazai modern építészet egyik legkitűnőbb alkotása volt. A Budapesti Postaigazgatóság és Erzsébet Automata Távbeszélő Központ székháza - udvarában a postás sportegylet tornatermével, Hársfa utcai oldalán a Bélyegmúzeummal, földszintjén pedig a postahivatallal - célszerű és míves épületnek számított.

Igaz, mivel a huszonöt méter széles Madách sugárút, amelyet szegélyeznie kellett volna, nem valósult meg, a dinamikus, mégis nagyszabású homlokzat furcsán beszorult az eklektikus városszövetbe. De aki veszi magának a fáradságot, így is láthatja, milyen pompás épülettel van dolga. Még akkor is, ha a ház eredeti díszeiből és tartozékaiból mára alig maradt valami. Hiába is keresnénk például a sarki postahivatal remek bútorait, a kifejezetten ide tervezett csőlábú íróasztalokat és lámpákat vagy a fémvázas szekrénysort, amely a postafiókokat rejtette. Rég nincs Marbrunit üveglap burkolat a falakon és a pilléreken, nyoma sincs a hajdani sakktáblamintás fatapétának. A ferde csőfogantyús, üvegezett acélajtókat is régen lecserélték.

Az épületet egykor díszítő képzőművészeti alkotásokból se sok maradt. Az a kevés ott van a sarkon, a posta bejárata fölött: Boda Gábor nyolc szobra, az ősmagyar hírvivő, Szent István, valamint a politika, a művészet, a katonáskodás, a tudomány, a technika és a mezőgazdaság szimbolikus figurája. (A művészet reprezentánsa véletlenül épp Rimanóczy Gyula arcvonásait idézi.) De régen eltűnt a főbejárat mellett volt címer, akárcsak az előcsarnok hatalmas freskója. Molnár C. Pál annak idején a Felvidék visszafoglalását komponálta föl a mennyezetre, a középpontba Horthy Miklós került.

Ennél szerencsére sokkal jobban járt a dekoratőr testvérpár műve. Habár a postahivatalt az elmúlt évtizedekben többször is felújították, a freskó mindig megúszta a lemázolást. A festők rendre gondosan körbepingálták, a fiatalabb testvér pedig kijavította az apróbb hibákat. Érthető az odafigyelés: hajdani munkáik közül már csak ez az egy látható Budapesten.