Az Index internetes újságírója találta meg elsőként, gondolom, mostanra már többen hívták Magyarországról. Híres lett?

- Már azt sem értettem, hogy ők honnan tudtak a filmről. Azóta, hogy feltették a honlapra a filmről szóló anyagot, két interjúkérést kaptam.

Hol volt eddig, hogy nem derült ki, mit csinált?

- A filmen 1998-ban kezdtem dolgozni, a következő nyáron és később is még forgattam hozzá, és végül két éve lettem teljesen készen. Egymagam csináltam, a saját pénzemen, úgyhogy senki sem sürgetett, és a történet is egyre folytatódott. Tavaly júliusban volt a premier a Human Righs Watch New York-i fesztiválján.

Miért éppen Magyarországon kezdett a menekültekről forgatni, és hogyan került Debrecenbe?

- Csak úgy utazgattam Európában, egyedül, egy kamerával, kerestem a témát, a kalandot. Budapesten, egy ifjúsági szálláson találkoztam egy Charu nevű amerikai lánnyal, aki önkéntesként segítette a debreceni táborban lévő menekülteket. Addig fogalmam sem volt róla, hogy Magyarországon vannak menekültek.

Hogyan bántak velük Debrecenben?

- A tábor a városon kívül, egy korábbi laktanyában volt, lakói, bár szabadon mozoghattak, nem nagyon hagyták el, nem volt hová menniük. Eléggé el voltak szigetelve a magyaroktól. A magyarok között, akik a táborban dolgoztak, akadtak nagyon kedves emberek és, mint mindenütt, másmilyenek, rasszisták és idegengyűlölők is. Az volt az érzésem, hogy a kormány nem volt túl boldog attól, hogy a Nyugatra induló menekültek Magyarországon rekedtek. A debreceni tábor bejáratánál volt egy útszéli kis büfé, ahol mindig vegyes társaság tanyázott, magyarok, afrikaiak, afgánok, koszovói albánok. Van egy jelenet a filmben, amint egy kongói fiú dobol, és mindenki énekel. Igazi globális falu, egy útszéli csehóban.

Visszament azóta a helyszínre?

- Nem. Utoljára hőseim, Charu és Abed esküvője alkalmából, 1999-ben voltam Debrecenben és Budapesten.

Mennyire időtálló egy öt-hat éves dokumentumfilm, amikor manapság minden olyan gyorsan változik?

- Sokáig azt hittem, hogy elkéstem a filmmel, és szidtam is magam, hogy annyira elnyújtottam a dolgot. De az átmeneti időszak, amit akkoriban Debrecenben láttam, még nem ért véget. A film vége egy jelenet, amely Charut és Abedet 2001-ben, a Világkereskedelmi Központ tetején örökíti meg. Akkor forgattam, amikor a hidegháborúnak már vége volt, az új háború pedig még nem kezdődött el.

Dokumentumfilmesként foglalkozott azóta a menekültek problémáival?

- Nem, most egy kábeltévénél dolgozom, megrendelésre készítek dokumentumfilmeket, és a Goodbye Hungariához hasonló független, saját projektek ötletére várok.

Mondta, hogy saját pénzét fektette be. Elérte a nullszaldót?

- Nem volt drága film, mindent magam csináltam, és akkor is tudtam, hogy ilyesmiből nem lehet meggazdagodni. Abban reménykedem, hogy talán lesz nemzetközi érdeklődés, leadhatják amerikai és külföldi tévék, és Magyarországon is felkeltheti a figyelmet. Most keresem a kapcsolatokat. A fesztiválokon már eddig is sokan látták, a visszhang kedvező, aminek örülök, hiszen az ötlet olyan hirtelen jött. Először azt se tudtam, beengednek-e a tábor kapuján, aztán jött a két ember szemem láttára kibontakozó kapcsolata.

Van-e happy end? Mit tud Charuról és Abedről, hogy vannak?

- Igen, a vége happy end. Baltimore-ban élnek, mostanság alapítanak családot.

Washington, 2005. január

Amerikai-palesztin szerelem - nem csak a mozivásznon