A tudósításokban csak egy fél mondattal szerepel, hogy azok a dokumentumok, amelynek a nyilvánosságra kerülése "nemzetbiztonsági érdeket sérthet", továbbra is az NBH kezelésében maradnak. Arról szó sem esik, hogy a III-as főcsoportfőnökség egyes iratait nem is az NBH kezeli, így az átadás azokra ki sem terjedt.

A tájékozatlan olvasó azt gondolhatja, hogy csupán néhány olyan dokumentumról lehet szó, amely az átadásból kimaradt, hiszen elvileg nem feltételezhető az NBH alkalmazottairól vagy Tóth Andrásról, hogy pártállami tartótisztek és besúgók védelmezői lennének. Ráadásul arról, hogy mi maradhat a NBH kezelésében, végső soron háromtagú szakmai testület döntött. A valóság azonban az, hogy a Belügyminisztérium és a szolgálatok a késő Kádár-kor iratainak jelentős részét továbbra sem hajlandóak a kutatók és az áldozatok elé tárni. Az iratátadást felügyelő szakmai testület az idén megszűnik. A III/III osztály titkos és szigorúan titkos tisztjeinek (SZT-tisztek) személyi anyagait a Belügyminisztérium mind a mai napig elzárja a kutatás elől, sőt arra sem hajlandó, hogy a szaklevéltárnak átadja őket. Sajnos nem tudhatjuk pontosan, hogy mennyi irat maradt az utódszerveknél, de az igen sajátos, hogy 1989 óta a bevallottan létező, de át nem adott iratok mennyisége állandóan nőtt - minden jel szerint mégsem volt annyira tökéletes az iratmegsemmisítés, mint ahogyan azt eleinte beállították. Bár a pontos szám nem állapítható meg, de az eddig nyilvánosságra került adatokból következtethetünk arra, hogy az úgynevezett "O-dossziék" (Operatív dossziék) állományának mintegy felét, közel 20000 aktát (!) ezentúl is az NBH kívánja őrizni. Az átadott iratok mennyisége 40 folyóméter. Ahhoz képest, hogy a szaklevéltár már most is több ezer folyóméter iratot őriz, és ahhoz képest, hogy mi maradt a szakszolgálatoknál, az iratátadás nagyságrendje nem annyira jelentős. Ráadásul ha figyelembe vesszük, hogy az "O-dossziék" egy-egy kreált "ügy" vizsgálati eredményeit, a tartótisztek jelentéseit és ügynökök besúgásait tartalmazzák, akkor egyértelmű, hogy a visszatartottak esetében valójában a legfontosabb iratokról van szó. Mi lehet az indok, amely szerint az 1960-as évek óta keletkezett Objektum-dossziék fele (!) mai is nemzetbiztonsági érdeket érint? Nem gondolhatunk másra, mint arra, hogy benne szereplő kompromittált személyek ma is befolyással vannak az iratok sorsára, és érdekeik védelmét összekeverik a nemzetbiztonsági érdekek védelmével.

Az iratátadás anomáliáit jelzi, hogy 2004. végéig a III/III csoportfőnökség titkos és szigorúan titkos állományú beosztottainak irataiból egyetlenegy oldalt sem (!) adtak át az állambiztonsági szaklevéltárnak. A szaklevéltár fond- és állagjegyzéke alapján az is nyilvánvaló, hogy a III. főcsoportfőnökség belső iratforgalmának jelentős részét szintén nem adták még át, holott ezek az iratok sokkal jelentősebbek, mint a koncnak odavetett vizsgálati doszsziék. Utóbbiak ugyanis csak a bírói ítélettel zárult ügyeket tartalmazzák, de az ügynökjelentéseket és a tartótisztek munkaterveit természetesen nem.

Mindezen nem csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy az ügynököket akár zsarolással beszervező tartótisztek mind a mai napig védettséget élveznek, sőt a Magyar Köztársaság Belügyminisztériumától életműdíjakat is kapnak. Magyar József a szegedi III/III osztály tisztjeként titkos házkutatásokra tett javaslatot, álkulccsal maga is behatolt az általa "ellenségesnek", "károsnak" "fanatikus vallásos meggyőződésűnek" minősített személyek lakásába, titkos ügynököket szervezett be, velük álhíreket terjesztett és "bomlasztott". Magyar életútja szervesen kötődött a pártállam elnyomó apparátusához, évtizedeken keresztül a "belső reakció" ellen harcolt, sőt egy ideig a szegedi III/III kirendeltség vezetője volt. Tevékenységének áldozatai nem köztörvényesek vagy nyugati kémek voltak, hanem a szegedi értelmiség neves alakjai. Bár Csapody Miklós több alkalommal is interpellált a belügyminiszterhez, annak válasza az volt, hogy a 2003-ban történt ezredesi előléptetés "egy életutat ismert el". Hozzá kell tennünk: Magyar József 1952-ben, még az ÁVH tagjaként kezdte pályafutását, amelyet 1989-ig folytatott. Megengedem, hogy lehettek évek, amikor nem a társadalom megnyomorításával, hanem közbűntényes ügyekkel is foglalkozott. Attól azonban nem lehet elvonatkozatni, hogy működése ártatlanok életét tette tönkre.

A kormány által nemrég beharangozott iratnyilvánosság tehát így fest. A Kádár-rendszerben szocializálódott bal- és jobboldali politikai elit részéről érthető, hogy nem szívesen tárja nyilvánosság elé a saját erkölcsi színvonalukat leleplező dokumentumokat. Együtt lehet élni azzal is, hogy a rendszerváltást nem követte felelősségre vonás. Az viszont gyalázat, hogy a Kádár-rendszer terrorjával kapcsolatban még hülyének is nézik a mai magyar állam polgárait.

A szerző történész