A Magyarok Világszövetségének képviselője helyett Sulykos István ötvenkét éves könyvelő adta át nemrég Szombathelyen az olimpiai aranyérmüktől megfosztott Annus Adrián kalapácsvetőnek és Fazekas Róbert diszkoszvetőnek a pótaranyérmeket. A tudósításokban "budapesti szurkolónak" nevezett férfi tavaly októberben harminc napon át éhségsztrájkot folytatott, hogy tiltakozzon a sportolókat ért méltánytalanság miatt.

- Sportolt valaha, Sulykos úr?

- Kézilabdáztam egy keveset, aztán súlyt emeltem.

- Megharagszik, ha azt mondom, ez az utolsó előtti dolog, amit el tudok képzelni önről?

- És mi az utolsó?

- Az éhségsztrájk.

- Tudja, a doppingbotrány annyira felkavart, hogy úgy éreztem, két lehetőségem maradt: az egyik, hogy odamegyek Schmitt Pálhoz, és felelősségre vonom, amiért nem védte meg a sportolóinkat. Szerintem a titkárnőjéig sem jutottam volna el. Aztán még leönthettem volna benzinnel magam. Ennyit viszont nem ért meg a dolog.

- Szóval az éhségsztrájk volt a kompromisszum.

- Így is lehet mondani.

- Árulja már el, mi volt a célja vele?

- Szeretném, ha pártállástól, nézetkülönbségtől függetlenül végre az egész nemzet közösen kiállna valamiért. Arra gondoltam, hogy az éhségsztrájkom talán elindít egy ilyen folyamatot.

- Ezt komolyan mondja?

- A legkomolyabban. Rögtön fel is hívtam a két kereskedelmi csatornát, hátha érdekli őket a dolog. Az RTL-nél szóba sem álltak velem, a TV 2 viszont kiküldött egy stábot forgatni, igaz, azt az ajánlatomat, hogy bevonulok hozzájuk egy elkülönített szobába, ha fizetik az éhségsztrájk költségeit, már visszautasították.

- Miért?

- Azt mondták, nincs rá pénz.

- Mekkora összegről volt szó?

- A vitaminokkal meg az ásványvízzel együtt úgy huszonöt-harmincezer forintról.

- Gondolom, sokan megkeresték, mialatt éhezett.

- Nem keresett a kutya sem.

- Se egy fax, se egy telefon?

- Semmi. Illetve Annus és Fazekas szóvivője egyszer felhívott, hogy Budapestre jönnek tárgyalásra, és egy kézfogás erejéig szeretnének találkozni velem. Aztán mégsem értek rá.

- Akkor a nemzetet sem sikerült egyesítenie.

- Sajnos nem. November huszadikán befejeztem az éhségsztrájkot, azzal kész, vége.

- És erről sem tudott senki.

- Nem. Csak a feleségem és a két gyermekem.

- Aztán mi történt?

- Nemrég kaptam egy sms-t, hogy a két olimpikonnak átadnak egy-egy pótaranyérmet Szombathelyen, és várnak engem is az eseményre. Január 16-án, vasárnap autóba ültem, hogy odamenjek. A város határából felhívtam a szóvivőt, aki mondta, hogy baj van: a Magyarok Világszövetségének képviselője megtudta, hogy Annus belépett a jáki MSZP- alapszervezetbe, ezért nem jön el az átadásra.

- És?

- Kiderült, hogy a helyi szurkolók úgy döntöttek: helyette nekem kellene átadnom az érmeket.

- Meglepődött?

- Főleg, hogy akkor vált számomra világossá: az egész átadást az MVSZ találta ki. Ahogy már mondtam, én egy teljesen politikamentes dologról álmodtam. Egyébként az érem elkészítője, Krisztiáni Sándor szobrászművész sem jött el, mert ő is megharagudott Annusra.

- Az ünnepség milyen volt?

- Tulajdonképpen rövid. Beszédet mondott az olimpikonok szóvivője, az edzőjük, a Szombathelyi Haladás elnöke, egy Botos Tamás nevű énekes pedig zongorakíséret mellett elénekelt egy angol számot, aminek azt volt a címe: Angel.

- Aztán?

- Aztán én következtem. Arról beszéltem, hogy az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, és amíg nem bizonyosodik be az ellenkezője, Fazekasról és Annusról nem mondhatjuk, hogy doppingoltak.

- Izgult?

- Hát, mondtam már korábban is beszédet közgyűléseken, mert régebben egy munkaruházati vállalatot vezettem. Tudja, mi gyártottuk hajdan a postásoknak az egyenruhát, ideértve még a nyári rövid nadrágjukat is.

- Tehát beszédet mondott.

- Igen. Aztán Botos Tamás egy másik számot énekelt el, amit az olimpikonok tiszteletére írt, én pedig átadtam az érmeket.

- Arra nem gondolt, hogy a pótaranyérmek nem használnak a magyar sportnak? A NOB például nem biztos, hogy jó néven veszi az ilyet.

- Az eszembe jutott, hogy esetleg valahol megjegyzik a nevemet, aztán mondjuk nem mehetnék a pekingi olimpiára.

- Ez bántaná?

- Ugye, viccel: mikor jutok én el Pekingbe?