Önmagában is fogalom, magáért beszél, korszakjelző. Az emberiség feloszthatja időszámítását az Auschwitz előtti és Auschwitz utáni korszakokra. Pedig nem ez volt az egyetlen hely, ahol a magas civilizáció tömeges emberirtásba kezdett. De a név, az itt lett jelképpé.

"Arbeit macht frei" - A munka felszabadít - hirdeti a kapu bejárata feletti szöveg. Fényképeznek. Mindenütt fotóznak az iskolások, turistacsoportok. Sok az ázsiai. Ők - ahogy másutt is - mindent dokumentálnak. Beállnak a kapu alá, s úgy örökíttetik meg magukat komoly képpel. Várok, amíg befejeződik a fényképezés. Most vagyok itt először. Amikor húsz éve Lengyelországban éltem, elkerültem. Nem volt bennem elég bátorság, hogy szembesüljek a hellyel. Pedig hallottam róla eleget, anyám a karján nagy A-val kezdődő számot viselt.

Egy tábla jelzi, hogy itt volt a zenekar helye. Vidám muzsikát játszott a foglyokból álló együttes. Anyám arra emlékezett, hogy legtöbbször a kacsaindulót hallotta. Az persze nem itt volt, hanem három kilométerrel odébb Birkenau-Brzezinkában. Magyarországról egyenesen oda érkeztek a vonatok. Ez itt Auschwitz I. Itt a hajdani lengyel laktanyát alakították a birodalom hatóságai előbb börtönné, majd politikai foglyok koncentrációs táborává. Később szovjet hadifoglyok kerültek ide. Közben kiépült a láger. A foglyok emeleteket építettek a barakkokra, később újabb és újabb barakkokat húztak fel. Auschwitz rövid néhány év alatt lágerbirodalommá lett.

Az ótábor rendezett terep, múzeum. Körbejárhatók a barakkok. Sokban kiállítások emlékeztetnek egy-egy témára. Szó van az itt elpusztított ellenállókról. Lengyel fotótárlat szól a zsidók mártíromságáról. A bemutatók jó részét nem újították fel. A kiállítások nagy része huszonhat éve készült, az akkori történelemszemlélettel. Sikertelenül próbálják itt megértetni a látogatóval, hogyan lett a gyűlölet és az emberirtás ideológiája tevékeny gyakorlattá. A hiba valószínűleg abban van, hogy az antiszemitizmust, a fajgyűlölet elfogadását csupán a nácizmusnak, avagy egyedül Adolf Hitlernek tulajdonítják, s elfelejtkeznek a történelmi előzményekről és párhuzamokról. Szó van az együttélés és tolerancia példáiról, de nincs említés arról, hogy a pogromok, a megkülönböztetés is évszázados "hagyomány" Európában.

A magyar kiállításnak helyet adó barakk kivételnek számít. Nemcsak azért, mert szól a tettesekről, áldozatokról, embermentőkről a Vészkorszak haszonélvezőiről. Felidézi az elpusztítottakat, és a látogatókat végigvezeti a halálba vivő vasúti sínek felett. Hogyan és mennyi magyar pusztult el az itteni géppokolban? Azt lehet tudni, mennyit szállítottak ide a magyar királyi hatóságok és a német birodalmi szervek szorgos együttműködésével. Egy üvegfalon folyamatosan vetítik ki a neveket. Megállok, hátha egy ismerős nevét látom meg, valaki olyanét, akiről hallottam, akinek talán láttam a fényképét. Mind az.

Megfordulok. Ott áll Radnóti Miklós magyar költő a nagy fotón. Agyonlőtték.

A régi barakkok egyikébe lengyel középiskolás csoporttal térek be. Ez is rendezett, tiszta épület. A tábla szerint itt a népirtás bizonyítékai vannak üvegfalak mögötti tárlókban. A legtöbbet láttam már könyvek illusztrációjaként, avagy a felszabadításkor készített eredeti felvételeken. Itt a szemüvegek, csíptetők halmaza. A szélen egy árva lornyon. Amott hatalmas heggyé tornyosul az elpusztítottakról leszedett falábak, kezek, fűzők és egyebek tömege. Megpróbálok a látványra összpontosítani. Az egyik tárló bilikkel van tele. Eddig bírtam fegyelmezni magamat.

A héten rendezendő megemlékezés előszele, hogy a lágert ellepték a forgatócsoportok. Tévésből majd egytucatnyi járta a terepet. Egy idős házaspárral mozgó riport készült. Mások a helyeket filmezték. A régi lágerben rekonstruált gázkamrát és krematóriumot, a háború után újjáépített kivégzőfalat. Sok virágot hoznak ide a látogatók - közöttük kósza rádióriporterek készítettek felvételeket.

A felszabadulás hatvanadik évfordulóját az egykori Brzezinka-Birkenau falu földjein épült Auschwitz II területén ünneplik. Amikor ott jártam, építették az emelvényeket, a tévések a forgatási lehetőségeket latolgatták. A rámpa rendbe hozva. A felrobbantott gázkamra, krematórium épületek között van az emlékmű. A táblákon sok nyelven a felirat - magyarul is megemlékezik arról, hogy itt több mint egymillió embert - többségükben zsidókat pusztítottak el. Egy tábla romani nyelven a cigányok mártíromságáról is szól. Ez volt sok politikai és vallási ellenálló, hadifogoly elvesztésének helye. A nácik ide hurcolták a melegeket és a jehovistákat is. Azokat, akik mások voltak, akik szembe szálltak.

A rámpánál munkások szerelnek valamit. Azt mondják, az ünnepség végén a vasúti sínek egyszerre fellángolnak majd.

A szögesdrótkerítés mögött falusias házak. Kora délután van. Egy kakas kétségbeesetten kukorékol a fagyos szélbe.

Auschwitz-Budapest, 2005. január

Az ótábor egyik barakkjában van a levéltár. Az ajtó zárva, de csöngetésre beengednek. Tágas, világos terem, benne krémszínűre festett irattartó fémszekrények. Ebben vannak. Papírra felírok néhány nevet. Keveset tudok róluk, sem a születési idejüket, sem a helyet. A levéltáros két adatot talált meg. Marmorstein Helénről annyit tudnak, hogy megérkezett. Ő volt a nagyanyám. Fried Benjáminról pedig lejegyezték, hogy Dachauba vitték innen. Ő volt a nagyapám. Anyámról nincs adat. Talán, ha tudnám a számát. Nem jegyeztem meg.

A sínek a semmibe vittek...