Szoláriumok népe
A lakótelepünkön a berácsozott kirakatú City Sun Szoláriumba megyek. (A kirakatára az van kiírva, hogy CSŐCSERE, meg az is, hogy Jetzt NEU in diesem Studio.) Ha ezt - Sun Szolárium - szegény Babits megérhette volna. Bús donna, barna balkonon... Hoppá, donna! Hárman is fogadnak: Antónia, Szilvi és Viki. Ők is donnák, de nem búsak, főleg pedig nem barna balkonon ülnek. Antónia Budakalászról jár be HÉV-vel. Reggel hatkor kezd, rendbe rakja a szalont, és hétkor már jöhet is az első vendég. Műszak után egyből visszamegy Budakalászra. "Egyáltalán nem ismerem ezt a lakótelepet", mondja Antónia, aki korábban vendéglátós volt Szentendrén, de egy csúnya válás után nemcsak életformát, szakmát is váltott: október óta dolgozik itt, a City Sun Soláriumban.
Viki államigazgatási főiskolára jár, még két éve van hátra, éppen eljárásjogvizsgájára készül. "Minden vendég nekem drukkol. Ha meglesz a diplomám, boldog leszek" - teszi hozzá aztán. Antónia és Viki albérletet keres, egy másfél szobás is elég lenne, sóhajtanak, nem ragaszkodnak a lakótelephez, jó nekik a Flórián térhez közeli Szőlő utca is, mondjuk. Havi ötvenezret szánnának rá.
Szilvi más donna. Ő kozmetikai főiskolára jár. Húszan kezdtek az osztályban, ma már csak tízen vannak, meséli. Mivel egész héten iskolában van, ő a hétvégeken, szombaton és vasárnap reggel tíztől este tízig dolgozik a szoláriumszalonban.
A lányok nettó ötvenezret visznek haza a munkájukért havonta.
Amikor először bátorkodom bemenni a szalonba, Antónia van műszakban, és éppen "Vikidál Gyuszitól megy a Nekem mindig két forint ez a dal..." Elcsodálkozom ezen, majd megtudom, hogy "ha vendég jön, általában nem ezt kéri, hanem inkább Luitól a Mint a violákat, vagy Bódi Gusztitól a Fekete szemeket, de van durvább is: Győzike, Romantic, miegymás". Ez a szoláriumok népe - kapok magyarázatot Antóniától. Nekem is feltűnik a halovány diszkrepancia: Vikidál Gyuszi, az asztalon meg Glamour, Joy, Cosmopolitan, Playboy és FHM. "Itt ne tessék Élet és Irodalmat vagy Népszabadságot keresni" - szabadkozik Antónia, akit arca után el is nevezek magamban "a fiatal Melina Mercourinak". Szilvit, a kozmetikai főiskolást látva, pedig egyből a negyven évvel ezelőtti Szűcs Judith képe villan be. "Egy ilyen lánynak diszkóban a helye".
Átesem a tűzkeresztségen, miután megveszem a hat alkalomra szóló szoláriumbérletet. Ilyenem sem volt még - szégyenszemre múmiabácsi leszek a végén -, de a donnákért mindent. Inkább az állószoláriumot választom, lásd még az elején említett Keresztes Felicián életének csúnya végét. Nem akarok vékony fénycsík lenni! Mielőtt belépek a szolárium-szentélybe, Antóniától ajándékba kapok valami folyadékot kis tasakban. Gyorsan végigböngészem, mit is kell magamra kennem, midőn benyomom a START gombot a kékeslila fényárban úszó hengerben. A tasakon ez áll: Crazy Cool Tanning Conoction(!) Emerald Kamikazi Kooler(!) A polcon fekvő Gyöngy arctejhez nem nyúlok. Helyesen teszem, hogy az ösztöneimre hallgatok, mert később derül csak ki: a Gyöngyöt sminklemosónak használják a hölgyek, "száraz, vízhiányos bőrre".
"Valljuk be, a szolárium azért valahol női sport" - nyugtat meg zavaromban Antónia. Bár, járnak ide lakótelepi menedzserek is, hogy "parti-arcuk" legyen. Audival érkeznek a szomszédból, az egyenruhájuk spriccelt szürke tweedzakó, márkás farmernadrág, nyakkendő nélküli, kihajtott gallérú világoskék vagy rózsaszín Friderikusz-ing, alóla diszkréten elővillanó aranylánccal. Az egyik ilyen topmenedzser például szilveszter este zárás után negyedórával dörömbölt az ajtón. Persze nem engedték be. A donnák is emberek. "Nekünk is van magánéletünk". A plázacicák és a merdzsóbojok viszont nem itt, hanem belvárosi wellnesközpontokban pörögnek - magyarázza a klientúra összetételét Viki.
Én meg az állószoláriumban eközben zavaromban hol a start, hol meg a stop gombot nyomom be, őrületbe kergetve ezzel szegény Antóniát. Nincs rajtam a szemüveg - mentegetőzöm, és azzal vigasztalódom, hogy Anettka is így érzi majd magát a bajkonuri űrrepülés előtt a kabinban a kilövés előtti visszaszámlálás pillanataiban. Ha jól veszem ki a klíma zúgásában, a fülkébe épített rádióból a Kislány a zongoránál sláger szól. Aztán csak véget ér a tizenkét perc. Antónia-Melina Mercouri rám mosolyog, amikor kilépek: "Na, túléltük?"
