Te dolgos élet
Súlyos kihívás elé néznek az állami nyugdíjrendszerek, miközben a hetvenes, nyolcvanas, sőt kilencvenes éveit is egészségesen taposó korosztály teljesen új életformát követel magának.
A demográfiai változások alaposan átalakítják a társadalmakat, új foglalkoztatási, oktatási, megtakarítási, életviteli formákat kényszerítenek ki. Nem annyira az időskorúak ellátása a kérdés, hanem mindinkább a korosodás és a munka kapcsolatának a meghatározása. - Nem nyugdíjválsággal nézünk szembe, hanem nyugállományba vonulási krízissel - mondja a brit Financial Times témával foglalkozó mellékletében Ros Altmann, a London School of Economics professzora, hozzátéve, hogy a visszavonulást folyamatként kellene felfogni, nem pedig eseményként. Más szakértők is úgy látják, hogy a munka világát fokozatosan kellene elhagyni, a hosszabb és egészségesebb élettartam megkérdőjelezi azt a gyakorlatot, hogy egyik napról a másikra válnak nyugdíjassá - és sokszor fölöslegessé - a korhatárt elérő emberek.
A számok jórészt ismertek, mégis döbbenetesek és persze örvendetesek. Angol demográfusok aranycsapatnak nevezik azt a generációt, amely a két világháború között született, s láthatóan jóval tovább él, mint bármely megelőző nemzedék. Adatokra lefordítva ez annyit tesz, hogy 1960 óta négyévente egy évvel nő az ötvenesek várható élettartama, míg 1960 előtt csak tizennyolc évente kaptak egy extra évet az élettől az emberek. S ez a meghökkentő változás nem korlátozódik a legfejlettebb térségekre. Mexikó halálozási rátája, amely 1930-ban az Egyesült Államokénak a kétszerese volt, 2010-ben már megegyezik az amerikaival. De hasonló a helyzet Kínában vagy Dél-Koreában. A kivétel Oroszország és Fekete-Afrika.
Az ENSZ felmérése szerint a nyolcvan év felettiek alkotják a világ népességének leggyorsabban bővülő csoportját. A hatvan év feletti népesség ötven esztendő alatt megháromszorozódott, lélekszáma jelenleg hatszázmillióra tehető, de újabb ötven év múlva kétmilliárdra emelkedik, s az össznépesség egyharmadát adja majd.
Hogy egész pontosan mi történt, nehéz megválaszolni. Léteznek teóriák, amelyek a hatvanas évek sikeres dohányzás elleni kampányaival, vagy az antibiotikumok elterjedésével magyarázzák a fejleményeket. Ám függetlenül az elméletektől, a tény tény marad. A társadalmaknak pedig fel kell készülniük arra, hogy az emberek tovább élnek, miközben a termékenységi ráta csökken. Egyre kevesebben tartanak el egyre több embert, s ez megterheli az állami nyugellátások rendszerét, s mindenképpen felveti a kérdést, hogy hol érdemes meghúzni a nyugdíjkorhatárt. Ha mondjuk egy hatvanöt éves brit férfi a mai előrejelzés szerint 12,2 évet tölt nyugdíjban, addig ötven év múlva várhatóan 21,7 évet.
A pénzügyi reformokkal pedig nem lehet ötven évet várni. Az újraválasztott George Bush elnök meghirdette a társadalombiztosítás átalakítását, aminek a lényege az, hogy a járulék egy részét a munkavállaló magánpénztárba fizeti be, ezért adókedvezményt kap. A második világháború után született ottani "Ratkó-nemzedék" legidősebb tagjai négy év múlva már kérhetik állami nyugdíjukat. A számítások szerint 2018-ban az alap már többet fizet ki, mint amekkora bevételre szert tesz, 2042-ben pedig összeomlik, ha nem történik semmi.
Az Egyesült Államok azonban nincs egyedül, hiszen például az uniós csatlakozásra készülő Magyarország már 1997-ben hasonló reformot indított el. Svédország szintén, azzal a különbséggel, hogy az élettartam meghosszabbodását is figyelembe veszik, s a teljes nyugdíj egyre magasabb korban jár. Németország három éve kezdett kísérletezni a magánszámlák bevezetésével, Olaszországban viszont már az is nagy vihart kavart és szakszervezeti ellenkezést váltott ki, hogy a nyugdíjkorhatárt 57-ről 60-ra emelik, hosszabb távon pedig 61-re.
A nyugdíjrendszerek finanszírozása azonban csupán egyetlen mozzanata ennek a problémakörnek. Robert Binstock, az amerikai Case Western Reserve Egyetem tanára bioetikai kérdéseket is felvet, amikor azt feszegeti, hogy a szűkös forrásokért nemzedéki harc indulhat, mert felvetődik, vajon az egészségügyi ellátásért mennyit fizessen az állam, és mennyit az egyén, hogyan lehet a társadalomba visszailleszteni azokat, akik gazdaságilag nem tudnak hozzájárulni az anyagi javak bővítéséhez. Erre az aggasztó jelenségre a 2003-as hőhullám irányította rá a közfigyelmet, amikor Franciaországban tizenegyezer, jórészt idős, egyedülálló ember halt meg, mert nem törődött velük senki sem. Ezzel szemben kétségtelen tény, hogy a súlyos betegség az élet utolsó egy-két évét keseríti meg, így nem kerül többe a nyolcvanas vagy a kilencvenes éveikben járó emberek egészségügyi ellátása, mint azoké, akik egy-két évtizeddel korábban halnak meg.
A nemzedékek várható vetélkedését, a ki kit tart el vitájának éleződését vetíti előre, hogy a politikai mérleg az idősek javára billen el. Németországban, 1960-ban a hatvan év felettiek aránya 17 százalék volt, ám századunk közepén negyven százalék lesz. S ez a korosztály a legaktívabb politikailag, kilencven százaléka elmegy szavazni.
A nyugdíjon, az egészségügyön, és a politikán is túlmutat azonban az élettartam látványos kitolódása. Az Egyesült Államokban például az ingatlanfejlesztők új trendet fedeztek fel: a nyugdíjasok nem a floridai golfpályák közelében akarnak letelepedni, hanem egyetemi városokban, hogy a kulturális élet, az oktatási lehetőségek vonzásában maradjanak. Sőt beiratkoznak a kurzusokra, s végre olyasmivel foglalkoznak, amire egész életükben vágytak, de nem volt idejük, hogy érdeklődésüket kielégítsék.
A nyugdíj felé közelítő, mostanában visszavonuló nemzedék különbözik elődeitől abban is, hogy szabadidejét másként tölti. Túrázik, utazik, biciklizik, önkéntes munkát vállal, egyszóval semmiképpen sem akarja feladni az aktív és értelmes életet. A társadalmaknak követniük kell ezeket a változásokat, s pénzügyi, üzleti, emberi megfontolások alapján új megoldásokat kell kínálniuk.
