Az Egyesült Államok polgárai szeretik azt gondolni, hogy országuk az alapító atyák szellemében a meritokrácia hazája: olyan hely, ahol sokkal inkább az egyéni képességek határozzák meg az előrejutást, mint a családi kapcsolatok. Ha ez korábban - több-kevesebb kikötéssel - igaz is lehetett, mára komolyan kétségessé vált.

A jövedelemegyenlőtlenség olyan mértékű, mint amilyen utoljára a mogulok és iparbárók fénykorában volt az 1880-as években. A társadalmi mobilitás ugyanakkor korántsem nő hasonló mértékben. Az amerikai társadalom, ha továbbra is a bezárulásnak ezen az útján halad, európai típusú osztálytársadalommá válhat - olvasható az Economist összeállításában.

1979 és 2000 között az összes amerikai háztartás legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező 20 százalékának mindössze 6,4 százalékkal emelkedett a jövedelme, míg a felső húsz százaléknak 70 százalékkal; a felső 1 százalék családi jövedelme 184 százalékkal, és a legfelső 0.1, vagy 0.01 százalék jövedelme ennél is nagyobbat nőtt.

Az amerikai elit tagjainak kiválasztási elve ma sokkal inkább a dinasztikus elv, mint a társadalmi dinamizmus elve - olvasható az Economist írásában.

Az ország legkiválóbb 146 felsőoktatási intézményében a hallgatók háromnegyede származik a legfelső 25 százalékból, míg a legszegényebb negyedből mindössze 3 százalék érkezik. A Harvardra járók átlagos családi jövedelme például 150 ezer dollár. Egy amerikai elit egyetemen járva tehát 25-ször valószínűbb, hogy gazdag diákba ütközünk, mint hogy szegény család gyermekébe.

(forrás: The Economist)