Egyrészt: joggal bírálták Járai Zsigmondot az utóbbi idők elhíresült sajtónyilatkozatai miatt, hiszen többször is felelős jegybankárhoz méltatlan, vaskos tévedésekkel is fűszerezett kijelentéseket tett. Emlékezetes, hogy közel hasonlónak állította be a hazai bruttó adósságállomány 1995-ös és 2004-es szintjét, holott GDP-arányosan több mint 20 százalékpontos a különbség. A jegybank elnökének szakmai kommunikációja valóban messze nem volt meggyőző a megválasztása óta eltelt négy esztendőben.

Másrészt viszont: határozottan nem értek egyet azzal, amilyen szempontok alapján a szerzőpáros a jegybank teljesítményét értékeli, tehát az ítéletüket is vitatom. Először is, a jegybank politikai befolyásoltságának bizonyítékát látják abban, hogy nem a "szakértelemmel bíró bel- és külföldi elemzők" várakozásainak megfelelően lépett korábban néhány esetben az MNB. Csakhogy az elemzők véleménye gyakran megoszlik, nem az a helyzet, hogy az egyik oldalon áll a jegybank, a másikon pedig egyöntetűen felsorakoznak a szakértők. Elegendő felidézni az elmúlt hetekben nyilvánosságra került makrogazdasági prognózisokat 2005-ről. Egy részük (főként a hazai gazdaságkutatóké) fokozatosan ereszkedő jegybanki kamatokat jelez előre, más részük (főként a külföldi pénzintézeteké) kisebb csökkenés után emelkedést vár a második fél évben. Egyébként is, nehéz ilyenkor elfeledkezni azokról a pletykákról, hogy a befektetési bankok előrejelzései gyakran nem függetlenek az általuk felvett piaci pozícióktól.

Ez a föltevés átvezet bennünket egy másik problémához: nem szerencsés, ha a piaci szereplők biztosak lehetnek abban, hogy mindig képesek vezetni a monetáris tanácsot, és az a tudat vezérli őket, hogy ki tudnak kényszeríteni döntéseket. A jegybanknak a hatékony működés érdekében fenn kell tartania egyfajta ideális bizonytalanságot a lépései körül, mert igen komoly spekulációs tőkét vonzana, ha a kamatlábat nagyon kiszámíthatóan lehetne mozgatni a piaci várakozásokkal. A nemzetközi szakirodalom egyik legkomolyabb dilemmaként kezeli a piacok és a jegybankok kapcsolatának egészséges elrendezését.

Az sem szerencsés mérce a jegybank megítéléséhez, hogy a gazdasági szereplők és a kormányzat hányszor kerül konfliktusba vele. A súrlódások egy része ugyanis természetes, hiszen a modern jegybankok célrendszere eltér az exportszektorétól, a szolgáltató szféráétól vagy a demokratikus közhatalmat gyakorló pártokétól. A közgazdaságtudományban kevés tételt fogadnak el olyan egyhangúlag, mint azt, hogy a társadalmilag legoptimálisabb gazdaságpolitika egyik pillére az árstabilitásra koncentráló, független jegybank. Ezt teljes mértékben alátámasztják az elmúlt évtizedek tapasztalatai.

Vagyis az a tény, hogy a jegybank véleménye gyakran különbözik az alapvetően szavazatmaximalizáló kormányzatétól és az alapvetően profitmaximalizáló vállalati szféráétól semmiképp sem bizonyítéka az MNB hibáinak. Azt azért fontos leszögezni, hogy az alacsony inflációra és az ezt lehetővé tevő árfolyamszintre törekvés nem egy obskúrus ellenzéki összeesküvés eredménye napjaink Magyarországán, hanem az európai és nemzetközi normákkal teljes összhangban lévő törvényi kötelezettség.

Bácskay és Zdeborszky értékelési szempontjai közül viszont teljességgel hiányzik egy tényező, mely nélkül nem lehet reális képet alkotni az MNB teljesítményéről. Ez pedig az, hogy a magyar jegybank 2001 nyara óta egy nemzetközileg egyre népszerűbb és több helyen kiválóan bevált stratégiát, az inflációs célkitűzés rendszerét követi. Ennek lényege leegyszerűsítve az, hogy a jegybank deklarálja: a döntéseit az fogja elsődlegesen irányítani, hogy miként áll a kormánnyal közösen kitűzött inflációs cél teljesülése. Szigorít, vagyis emeli a kamatlábat, ha annak elérése kérdésessé válik, és enyhítésre csak akkor kerülhet sor, ha ez nem veszélyezteti az inflációs cél elérését.

Arról már lehet és kell is vitatkozni, hogy megfelelő-e ez a rezsim a jelenlegi magyar gazdasági környezetben, és ha igen, akkor a jegybank milyen sikerrel alkalmazta eddig. Magam is hajlok rá, hogy több hibát is vétett az MNB az elmúlt években, elsősorban a hitelesség megteremtéséhez kulcsfontosságú kommunikáció területén (gondoljunk csak az inflációs célok feladása körüli maszatolásra), de említhetjük az azóta töredelmesen megbánt, de nehezen jóvátehető beleegyezést a 2003 júniusi sáveltolásba.

Az MNB-ről folyó viták egyre nyomasztóbban átpolitizáltak, ezért egymásnak gyökeresen ellentmondó állítások jelennek meg a közvélemény előtt "közgazdaságilag megalapozott szakvéleményként". Már az is sokat javítana a helyzeten, és segítene alapvetően szakmai mederben tartani a monetáris politikáról szóló közbeszédet ha a jegybank működésének megítélésekor reális szempontokat érvényesítenénk.

A szerző egyetemi adjunktus a Debreceni Egyetem Közgazdaság-tudományi Karán