Harminckilenc évig nem tettem meg, eszembe sem jutott, harminckilenc évig rendeztem filmeket a Magyar Televízióban. Természetes volt mindkettő, hogy rendezek, és az is, hogy nem köszönöm meg. Hacsak nem a művekkel, a filmekkel. Egyikkel-másikkal. Talán... Forgattam filmet, nem is egyet, Móricz-művekből a Magyar Televízióban. Most a Duna Televízióban rendezhettem, boldog voltam vele és köszönöm. Hogy jutottunk eddig, erről most ne essen szó. Hogy jutottunk eddig, mi: a Magyar Televízió és én.

A Duna Televízió január végén bemutatja a filmet. Ma tudtam meg, álltam, kezemben a telefonnal, és csak hallgattam, bután bámultam bele a levegőbe, még szerencse, hogy egyedül voltam... Szombat este mutatják be. Egy magyar tévéfilmet, Móricz Zsigmond novellájából, a magyar kultúra napján. Este nyolc órakor, egy új magyar tévéfilmet. Megőrültek? Szinte szégyellem magam, ahogy pirul majd ott a képernyőn a filmem, uramisten! Egy Hamupipőke, mit Hamupipőke; egy Nyilas Misi! "Eltévedtél, kisfiam?" Egy nyilas misi, csupa kisbetűvel (tudom, persze, tudom, hogy nem ő, de itt és most, ha lehet!). Hova jutottam! Mint egy időgépben! Vérszemet kaptam, és ahelyett, hogy a köszönet kimondásával befejezném, folytatom, olyan gondolattal, mely, joggal hihetem, több mint vakmerő. Egyenesen vérlázító. De hát mit veszthetek! Kimondom.

Komolyra fordítva: ma már nem hiszek a televízió megreformálásában. De monomániásan hiszek abban, hogy a közszolgálat egyetlen szóval meghatározható. Közszolgálat = kultúra. És a kultúra élmény. Az élmény átélése és nem csak reprodukálása. Teremtése.

Már megint fantáziálok! Elég a mellébeszélésből, kimondom azt, amiért ezt a levelet megfogalmaztam: ha a Duna Televízió műsorán megjelennek eredeti tévéfilmek, mivel reklámot úgysem tartalmaznak, mivel bemutatásuk üzletnek nem üzlet, talán még azt is el lehetne érni, hogy logó nélkül jelenjenek meg.

A televíziós művészet esélye akkor szűnt meg, amikor a kép sarkában megjelent a tévéállomások kíméletlen logója. A képbe, amit egy operatőr, egy rendező éjszaka és nappal gyötrődve megkomponálnak, egy Képbe egy képernyő-kereskedő beleüti a billogát. Antonioni, Fellini, Truffaut, Huszárik képeibe rondítanak. A nagy magyar operatőrökébe. Kisebb blaszfémia (van olyan?), de a miénkbe is, és fiatal művészekébe, olyanok műveibe, akik nem is tudják, már nem is érzik, hogy ez nem természetes. Pedig nem az, nem természetes egy televízióban, melynek értékrendjében nem a pénz áll az első helyen.

És folytatták a kultúra megcsúfolását azzal, hogy a film végét ők határozzák meg. Nem a film rendezője, zeneszerzője, producere, bárki, aki készítette, hanem a televízió, amely levetíti. Amikor szerintük a filmnek vége, megjelenik a képernyőn a következő műsor beharangozója, rosszabb esetben csak egy rikító reklám, és túl vagyunk rajta, ennyi. Nincs vége-zene, nincs kicsengés, stáblista, egy kis csönd... "Az idő pénz. Nem fogunk stáblistát vetíteni, ha reklámot is vetíthetünk vagy a következő műsor promócióját... Hogy a néző még szeretne egy pillanatig a film hangulatában...? Majd mindjárt megmondom, hogy mit csináljon a néző a film hangulatában! Hogy egy film adott esetben műalkotás, melynek eleje és vége van? Nevetséges, hogy mi egy film, azt mi mondjuk meg!" Mint az a színházi néző, aki az utolsó mondat elhangzása után felpattan a székéről, és ordítva rohan a ruhatárba, miközben a háta mögött elsötétül a színpad, és lassan véget ér az előadás. "Rohanok a kuplerájba!" - üvölti a vadbarom, mi meg ülünk hülyén a helyünkön, nézzük a már sötét színpadot, és szeretnénk nem tudomást venni róla. A Magyar Televízióban már dívik ez a szokás. A Duna partjánál megállt. Remélem, örökre.

És aztán megkapták a kegyelemdöfést a képernyőre kerülő művek, az alsó sarokban megjelenő ormótlan számmal, mely a farizeusok lelkiismeretét hivatott megnyugtatni.

Mennyi idő alatt vinnék el a mentők azt, aki bemenne a Louvre igazgatójához azzal az ötlettel, hogy minden festmény felső sarkára bélyegezzék rá: MUSÉE LOUVRE, az alsó sarokba pedig szép nagy számmal írják rá, hogy a festmény hány éves kortól élvezhető? (Tudom, hogy a televíziók kicsit sem emlékeztetnek a Louvre-ra, de hogy egy icipicit, talán egyszer-egyszer, mégis emlékeztethessenek, arra mégiscsak kellene egy kis lehetőséget biztosítani!)

Karácsonyra kaptam egy Fellini-interjúkötetet, délután azt lapozgatva olvastam: "...képben fejezem ki magam, ami tömegből, perspektívából, távolságból áll, amit azután a fényerővel, a fényhatások fokozatosságán, bársonyosságán keresztül mesélek el..." Aztán a véletlen úgy hozta, hogy este a Magyar Televízió 2. csatornája sugározta Fellini Satyriconját. Hát, kedves mester, nem addig van az! Jobbra fent egy hatalmas szám és betű. Még örülhet, hogy nincsenek angyalkák és karácsonyfa, esetleg szilveszteri sipka a számon, vagy egy közelgő műsor visszaszámlálása, balra lent pedig vastag karikában egy tizenhatos szám. Közte pedig, amennyi a képből megmarad, a képből, amiben, szegény Fellini azt hitte, kifejezi magát.

A reklám alatt leveszik a logót. Miért? Mert a reklám maga az üzlet, maga a pénz. És a pénz mindent visz. A pénz nagyobb úr, mint a televíziós állomások identitása. Ha a pénz látszik, akkor ne látsszon más.

Higgyünk benne, ha csak egy órácskára is, hogy létezik nagyobb érték, mint a pénz. Vegye le a Duna Televízió a logót és a korhatárt jelző számot ezen az estén, és ha nem dől össze a világ, esetleg megtarthatja ezt a szokást, ha saját bemutatót tart. Ha tart, mert persze mindez csak akadékoskodás, hiszen nem a Duna Televíziót, de a Magyar Mozgókép Közalapítványt és az ORTT-t kellene válaszra bírni arról, hogy hol késik a következő televíziós pályázat kiírása? Mért nincs folytatás? Lesz folytatás?

Addig mentsük meg a képeket! Tóth János, Sára, Koltai, Bornyi Gyula, Bíró Miklós képeit! S. O. S.! Mentsük meg lelkünket!

Abbahagyom. Most egy pillanatig ünnepelni szeretnék, és nem gondolok arra, hogy milyen nevetséges vagyok, ahogy az utolsó tévéfilmek ügyében ágálok.