A modern művészet virágkora: a 60-as, 70-es évek. Mondanánk, ha a 80-as-90-es évek során – a hidegháború vége felé, vagy azt követően – nem jelentek volna meg fura könyvek. Melyekből kiderül, hogy a virágzást a CIA locsolta, kertészkedte, nevelgette. Az első ilyen leleplezés: Serge Guilbaut: Hogyan lopta el New York a modern művészet eszméjét, Absztrakt expresszionizmus, szabadság és a hidegháború. N.Y. 1984.) Hogy ti. a CIA pénzelte az amerikai avantgarde lapokat, kiállításokat, sőt magát a felhajtást, azaz divatot, hogy íme mire képes a művész Amerikában -: amin (egyébként) a hetvenes években csak röhögni tudtunk, mivel naiv komcsi propagandának vettük.

Később aztán egyre több cikk, könyv jelent meg ebben az X-akták témában, melyekből kiderült, hogy amit propagandának vettünk, az maga volt a nyers (vad) valóság. Ami zseniális húzás volt: ha a SZU-ban elnyomják a modern képzőművészetet, avantgárd zenét - akkor, már csak a verseny kedvéért és megmutatjuk, hogy mit tud a szabadság, mire képes Amerika. (Igaz, hogy e zseniális húzáshoz tartozott, hogy kicsit lenyúlták Nyugat-Európát is, - a fentebb idézett Guilbaut-ot pl. annak idején ez idegesítette - de ezt most hagyjuk. Ahol fát vágnak, repked a forgács…) Így aztán a művészet az Új Világban is a rendszer felsőbbrendűségének legitimációját szolgálta (csak a művészek közül senki sem tudta, hogy szolgál…)

Mondom, immár majd húsz éve, hogy derült fény a titkosszolgálatok és a művészetek (irodalom) összefonódásra, vieux jeux mondhatnám, de nemrég a Financial Times öt e témával foglalkozó könyvet szemlézett (a könyvek közül a legjobb F.S. Saunders: Ki fizette a zenekart? (Who Paid the Piper: The CIA and the Cultural Cold War, 1999.), valamint Őfelsége kémtevékenységének kultúrpolitikáját leíró kutatás. (MI6: Inside the Covert World of Her Majesty’s Secret Intelligence Service, 2001).

Churchill (immár ellenzéki politikusként) már 1948-ban nyaggatta Dean Acheson-t (az akkori amerikai külügyminisztert), hogy tegyen már valamit a szovjet nyomulás elleni Európa szellemi-politikai egységért. Kb. innen indul a különböző szabadság-alapítványok, (mint pl. Congress for Cultural Freedom), meg Intézetek sora, s velük a pénz (állítólag a CIA költségvetésének fele ment el ilyen filosz célokra…)

E sokfelé ágazó saga legizgalmasabb darabka , az Encounter c. elit-folyóirat, és főszerkesztőjének az okos-ügyes Melvin J. Lasky sorsának elemzése. Lasky – mint kiderült – spion volt, a CIA megbízásából, és pénzén - az ötvenes évekre olyan csapatot hozott össze a lap munkatárs-gárdájaként, ami máig páratlan Európában: Stephan Spender, Isaiah Berlin, Frank Kermode, Mary McCarthy, Arthur Schlesinger, Silone, sőt Arnold Wesker, Pasternak, meg John LeCarré. Szóval – ez a lap értelmiségi csemege volt. Konzervatívoknak is, meg azoknak is, akik baloldaliak voltak, csak utálták a sztalinizmust. Aztán – jóval a mostani leleplezések előtt, 1966-ban Kermode-nak és Spendernek egyre gyanúsabb lett Lasky, megszagolták a CIA-pénzt és szakítottak a lappal, kiléptek a szerkesztésből, a többiek (Sartre, Naipaul – később. A menő értelmiségiek lemorzsolódtak.)

A leleplezésekben dokumentálódik, ki mennyit, hogyan kapott a Cégtől, - de felháborodás („művészi függetlenségem lopták meg”) csak a lábjegyzetekben szerepel. Ma már inkább az eredmény lett fontos: szinte mindenki elismeri, hogy az a lap azért igazi európai elit magazin volt, olyan „kultúrbazár”, amiért néhányan ma is megnyalnánk a tíz újunkat. Az FT is így kommentál: egyfelől szemét csalás volt, jól átverték a jóhiszemű értelmiséget, másfelől az is igaz, hogy ez a spion-Lasky olyan lapot csinált, ami kiemelte a háború utáni Európát a szellemi provinciából. Meg hogy mekkora áldás lenne egy hasonló lap manapság, mondjuk a feltámadó harcos Iszlámmal való vitában, vagy a „civilizációk összecsapásáról” való eszmélkedésben”.

A CIA-connection boncolása helyett ez a tulajdonképpeni kérdés, itt vagyunk immár a közös Európa-házban, és fura módon pont most nem létezik egyetlen egy értelmiségi fórum – úgy értem európai, elemző értelmiségi magazin. És most már nem is csak az Encounter hiányzik. Valamikor volt (az akkori) a New Yorker, a Partisan Review, (igaz, az is CIA pénzből, ugyanúgy, ahogy a német elit-magazin, a Der Monat,) - de akkor még mindig ott volt a Merkur, vagy az Enzensberger szerkesztette Kürbiskern – mind tele világproblémákkal, értelmes gondolatokkal, vitákkal.

Ma egy sincs.

Így ez az egész, szóval a CIA-ügy - a hiányra mutat: miért nem kell ma Európának egy értelmiségi fórum? Ne mond, hogy nem lenne rá pénz – lenne, ha minimális fantáziát lehetne benne látni. De az a gyanúm, hogy ma már nem lenne olvasója egy ilyen elit-magazinnak. Ma már nem olvasunk (nem úgy olvasunk) esszéket, ahogy annak idején faltuk őket - az írásnak nincs tétje, nincs rá idő. Meg ott van ezernyi más lehetőség: a tényeket leszívjuk a Hálóról, az okostojásokra nem vagyunk kíváncsiak. Ha meg guru kell, akkor csak egy legyen, (na jó: kettő) - csak ne ragozza túl a dolgokat…

CIA? Spion? Elit-lap? Marad a besározott értelmiségi mundér, de mivel régi sztorikról van szó, ma már ez sem olyan érdekes.

alma blogja