A szemrehányás címzettje Gyurcsány Ferenc, aki a Vatikánban "megosztotta Sodano bíborossal azon tapasztalatát, hogy sok hívőnek is gondot okoz a Magyar Katolikus Egyház politizálása". Révész szerint egy világi kormány fejének ne főjön amiatt a feje, hogy a katolikus egyház rosszul jár. Szerintem nem is főtt emiatt Gyurcsány feje, csak éppen olyan érvet keresett, amellyel naiv reményei szerint elgondolkodtathatja tárgyalópartnerét. Vagy esetleg nem is őt, hanem a magyar közvéleményt. Gyurcsány különben sem az egyházi politizálás puszta tényét, hanem a mikéntjét kifogásolta. Ehhez Révész szerint is joga van. Az idézett megfogalmazás szerint az egyház politizálása okoz gondot, nem pedig az, hogy politizál. Miért ne érvelhetne azzal, hogy a politizálásnak ez a módja senkinek, az egyháznak se jó? Csak ahhoz nincs joga, hogy betiltsa vagy más módon tegye lehetetlenné az egyházak nyílt és intenzív politizálását. Erre nem is tett kísérletet, így hát Révész tiltakozása tárgytalan.

A magyar katolikus egyház a Habsburg-uralom idején magyarellenes volt körülbelül a kiegyezésig; Trianon után pedig nemzetivé lényegült át, sőt mi több, irredenta lett. Mindkét szerep igen rosszul állt neki, mert alapelveinél fogva semmi sem volt az eddigi világtörténelemben nemzetközibb, az összes Internacionálét és Kominternt egybevéve, mint a katolikus egyház. A Vatikánban megtestesülő egyetemleges katolikus szellemiségnek most azzal a derűs helyzettel kell szembenéznie, hogy a magyar katolikus egyház lelkesen támogatja a nagymagyar nacionalizmust, a szlovák egyház a szlovákot, a román görög-katolikus egyház pedig (mely szintén a pápa felügyelete alá tartozik) a román nacionalizmus bolondja, akárcsak a romániai római katolikus közösség, minek következtében a szegény csángók nem misézhetnek magyar nyelven.

Számos kelet-közép-európai egyház, köztük a magyar is, két különleges történelmi terhet cipel: azt, hogy gyáván, gyakran önfeladásig menően kiszolgálta a hitlerizmussal és a Sztálin birodalmával együttműködő antidemokratikus rendszereket. Serédi Jusztinián például, aki 1927 és 1945 között Magyarország hercegprímása volt, 1939-ben a második zsidótörvény felsőházi vitája során elfogadta a nürnbergi törvények szemléletét, azt, hogy a zsidó probléma faji kérdés, és leszögezte, hogy a katolikus teológia nem tulajdonít "a keresztség szentségének vér- és fajátalakító hatást", így hát a faji törvények éppúgy vonatkoznak a megkeresztelt zsidókra, mint a keresztség nélküliekre. Legfeljebb - teszem hozzá én olyan tapasztalatok birtokában, amelyekkel Serédi 1939-ben még nem rendelkezett -, elgázosítás esetén a megkereszteltekből képződött füst egyenesen a mennyekbe száll fel, míg a többi lecsapódik a földre. Ezt azért említem meg, mert amikor II. János Pál bocsánatot kért a zsidóságtól, Gyulay Endre püspök, aki már a holokauszt összes tapasztalatának birtokában volt, bejelentette, hogy a magyar egyháznak (mely az első és a második zsidótörvényt is fenntartás nélkül támogatta) nincs oka ezzel kapcsolatban külön megnyilatkozásra. Ahogy egyházi vélemény szerint a Kádár-rendszernek behódoló szervilizmusáért sem kell szégyenkeznie. Ez a vatikáni álláspontnál reakciósabb magatartás is indokolja Gyurcsány panaszát, amellyel - ismétlem - talán nem is csak Sodanót akarta meggyőzni, hanem a honfitársait.

Ezekkel a rendetlen példákkal csak azt akarom jelezni, hogy ma a magyar katolikus egyház "nyílt és intenzív" politizálása törvényt nem sért ugyan, de éppen nyíltságánál fogva kiváltja mindazok ellenállását, akik a vallást magánügynek szeretnék tekinteni. Révész Sándor szerint az egyháznak "lelkiismerete szerint" "szövetkeznie kell politikai pártokkal, tömbökkel, agitálnia kell." Csakhogy nem a lelkiismeret dönt itt, hanem az a politikai tradíció, amelyet a Horthy-korszak halottnak vélt szellemiségéből varázsoltak életre. Figyelembe kell venni azt is, hogy az egyház végletesen hierarchikus szervezet, s ezért az igehirdetők kivételes esetektől eltekintve nincsenek abban a helyzetben, hogy a klérus vezetőinek felfogásától eltérő egyéni értelmezéssel szolgáljanak. Mindig akadtak persze olyanok, a magyar egyházban is, akik a vallásos hitben rejlő humánus tartalmakat felvonultatták egyházuk politikájával szemben (csak Apor Vilmos püspökre és Bulányi atyára utalok). Egészében azonban elmondható, hogy a katolikus egyházban politizáló papok nagy többsége, mint politizáló ember, el sem jut odáig, hogy lelkiismereti dilemmákkal küszködhessen. Ilyen szervezet esetében a "lelkiismeret" szó eufemisztikus bájjal azt fejezi ki, hogy a szervezet összes tagjának el kell fogadnia a döntéshozók utasításait.

Révész Sándor cikkét olvasva eltűnődtem azon is, hogy az egyházak politizálásának nem kifogásolható puszta tényéhez, vagy kifogásolható tartalmához soroljam-e a helyszín problémakörét. Ha mondjuk templomban, szertartás keretébe ágyazva folyik nyílt választási agitáció, és ezzel az aktuális mondandót az örök szentség misztériumába burkolják be, vagyis metafizikai magaslatra emelik, mondjuk, Bayer Zsolt szellemiségét, akkor ez puszta tény, vagy kifogásolható tartalom?

Végezetül megjegyzem még, hogy Horn Gyulának a Vatikánnal kötött szégyenletes konkordátuma nem változtatott a meggyőződésemen: a pártok kifejezetten azért kapnak pénzt az államtól, hogy politizáljanak, mert ez a dolguk, de az egyházaknak csak akkor van erkölcsi alapjuk a politizálásra, ha anyagilag függetlenek az államtól. Németországban például magukat tartják fenn, egyrészt önkéntes egyházi adóból (ennek fizetésére még az egyházak tagjai sem kötelezhetők), másrészt az egyházi szolgáltatásokból, harmadrészt az egyházak vagyonából. Magyarországon az egyházak igen jelentékeny költségvetési támogatásban részesülnek. Természetesnek tartom, hogy ennek egy részét politikai következményekkel is járó filozófiai és erkölcsi tanításaik terjesztésére fordítják. Azt viszont már amorálisnak ítélem, noha nem ütközik törvénybe, hogy a napi politika szintjén is szenvedélyes agitációt folytatnak azok ellen, akiknek az adóját jó lélekkel bezsebelik.

Eörsi István szerint a kormányfő nem is aggódott az egyházért, csak úgy tett. Tehát nemcsak beleszól abba, amiben illetéktelen, de képmutató is. Lehet. Az viszont biztos, hogy Gyurcsány szavait Eörsi rosszul érti, a kormányfő "az egyházak nyílt politizálásáról" beszél, és többek között azzal érvel, hogy az emberek "döntő többsége elutasítja az egyházak nyílt politizálását". (Magyar Narancs, január 6.) Tehát nem a mikéntjét, hanem a tényét. A mikéntet többes számban nem is lehet, mert ahány egyház, annyi miként.

Eörsi példái nemcsak rendetlenek, de hamisak is. Egyetlen jelentős magyarországi egyházi vezető sem fogadta el a nürnbergi törvények szemléletét, egyikük sem szavazta meg az azokon alapuló III. zsidótörvényt, Serédi 1944-ben sűrűn föllépett a zsidóüldözések ellen, és mással se foglalkozott, mint hogy legalább a kikeresztelkedetteket megmentse a deportálástól. Eörsi "füstös" példáját tehát nagyon súlyosan kellene minősítenem, ha a szerző iránti tiszteletből nem tekintenék el ettől. A legnagyobb baj természetesen az, hogy Serédi igen jelentős bűneiről és hibáiról, az első két zsidótörvény megszavazásáról, 1944-es pásztorlevelének visszavonásáról stb. nehéz beszélni a rágalmak árnyékában. Bizony a szerecsenmosdatás leghatékonyabb formája a szerecsenrágalmazás.

"A romániai római katolikus közösség" elég nehezen lehetne "a román nacionalizmus bolondja", minthogy javarészt magyar, és folyvást sérelmezi, hogy a csángók nem dicsérhetik magyarul az Urat. (Ebben is, éppúgy, mint gyakorlatilag mindenben, több ellentétes álláspont létezik, hat és kerül nyilvánosságra a katolikus világegyházban, melynek hierarchikussága egyáltalán nem olyan végletes és egyneműsítő, mint ahogy Eörsi írja. Ha az lenne, nem is szolgálhatnának különböző részei ellenérdekű nacionalizmusokat. Nehezen tudnék olyan európai történelmi konfliktust említeni, melyben csak az egyik oldalon álltak volna katolikus egyházi személyek.)

Sorra vehetném a többi "rendetlen" példát is, de nincs rá hely és nincs rá szükség. Eörsi történelmi érvei irrelevánsak. Ha ugyanis az egyházak jelenlegi politizálását annak alapján ítélnénk meg, hogy milyen diktatúráknak mennyire hódoltak be a múltban, abból az a képtelenség következne, hogy másképp kellene ugyanazt a politikai tartalmat és szövetségesi magatartást megítélni a diktatúrákkal szemben ellenállónak bizonyult lengyel katolikus egyház, mint a Magyar Katolikus Egyház részéről.

Eörsi szerint Gyurcsány panaszát többek között az is igazolja, hogy a katolikus egyháznak "egyházi vélemény szerint a Kádár-rendszernek behódoló szervilizmusáért sem kell szégyenkeznie". Már elnézést, de nem a panaszkodó vezette véletlenül annak a diktatúrának az ifjúsági szervezetét, amelynek be kellett hódolni? "Szégyelld magad és kussolj, amiért behódoltál nekem!" Ez lenne a föllépés erkölcsi alapja?

Eörsi amorálisnak ítéli, hogy azok ellen agitáljanak, akinek az adóját bezsebelik. De kié az adó? A közpénz? A hatalomé, vagy a közé? Ha a közé, akkor azoké is, akiknek az érdekében agitálnak. Ha a hatalomé, akkor amorális lett volna föllépni a kommunista állampárt ellen is, amikor az osztotta a közpénzt.