Régen kapott német film akkora nemzetközi hírverést, mint a Hitler utolsó napjairól forgatott A bukás. Bernd Eichinger és Oliver Hirschbiegel mozijának jutott bőven bírálat és dicséret. A tavaly szeptemberi németországi premier után egy fél ország vitatkozott arról, hogy kell-e nekik ez a Hitler-film, szabad-e egyáltalán esendő emberként ábrázolni a világtörténelem főgonoszát, több millió ember halálának okozóját? És vajon mennyire hiteles egy olyan film, amelynek producere (Eichinger) egy Wehrmacht-tiszt fia, és amely részben Hitler szinte haláláig hű titkárnőjének, Traudl Jungének visszaemlékezésein alapul? További olajat öntött a tűzre, hogy nem sokkal a bemutató után ijesztően előtörtek a szélsőjobboldali pártok a szászországi és brandenburgi tartományi választásokon, a neonáci NPD soraiban egyebek között azzal a Karl Richterrel, aki a filmben teljes átéléssel Wilhelm Keitel marsall adjutánsát alakította. A film azonban a félelmek ellenére nem járult hozzá semmiféle Hitler-kultuszhoz, és nem vezetett a szélsőjobboldal megerősödéséhez sem, csupán az elmúlt év legsikeresebb német mozifilmje lett. Csaknem ötmillión látták, nemrég elnyerte a bajor filmdíjat, és a németek benevezték az Oscar-díjért versengő legjobb idegen nyelvű filmek közé.

A Hirschbiegel-film művészi értékeiről lehet vitatkozni, de az bizonyos, hogy egyetlen német film sem keltett még ekkora érdeklődést az angolszász sajtóban. A brit lapok már jóval a szigetországi premier előtt tele voltak azzal, hogy Németország "szakít a Hitler-tabuval". A bulvárlapok attól tartottak, hogy a film rehabilitálja Hitlert, márpedig a németeknek nem szabad soha elfelejteniük, amit tettek - érveltek. Ezzel szemben Ian Kershaw, Hitler egyik legismertebb életrajzírója elismerően nyilatkozott A bukásról, különösen Bruno Ganz alakításáról. "Ganz hangja és akcentusa egyenesen megtévesztő" - írta Kershaw a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. (Ganz állítólag egy Hitler szűkebb hazájából származó, fiatal osztrák színésszel gyakorolta a tipikus bajor-osztrákos kiejtést.) A történész szerint a film kiválóan ragadja meg a bunker atmoszféráját, ahol még a teljes összeomlás előtti percekben is érezhető Hitler mindenre kiterjedő uralma. Csupán egy dologra nem ad magyarázatot, magára a Hitler-jelenségre: miből adódott a szemlátomást hisztérikus férfi karizmája, befolyása, hatalma?

A bukást az idén sorra mutatják be külföldi mozikban, az alkotók nem panaszkodhatnak, eddig több mint ötven ország vásárolta meg a kópiákat. A film fogadtatása különösen a két "nagy szomszédnál" viharos. A lengyel sajtó szinte kivétel nélkül negatívan reagált, főként azt rótta fel a filmkészítőknek, hogy ezzel megkezdik a német háborús bűnök relativizálását. A liberális Gazeta Wyborcza szentimentalizmussal vádolta a filmkészítőket, amiért egyszerű tragikus figurává változtatták Hitlert. A varsói zsidó múzeum igazgatója azt kifogásolta, hogy egyes szereplők túlságosan pozitívak (való igaz, hogy az elegáns Albert Speer főépítész és egykori fegyverkezési miniszter szinte hőssé magasztosul, amikor megmenti Berlint a Hitler által javasolt teljes pusztítástól). A jobboldali, a németekkel szemben kőkemény Wprost pedig leszögezi, hogy Hitlert továbbra is az abszolút gonosz megtestesítőjeként kell látni, és megengedhetetlen annak sugallása, hogy csupán a körülmények vitték rossz útra. (Ezt egyébként nem is állítja a film - a tud. megj.) Egyedül a világhírű lengyel filmrendező, Andrzej Wajda engedékenyebb, szerinte egyszerűen nem szabad túlértékelni A bukást, előbb-utóbb ezt is elfelejtik majd a nézők.

Hasonló indulatokat váltott ki a mozi Franciaországban is. A két szélsőséges véleményt Alfred Grosser történész és Claude Lanzmann rendező fogalmazta meg, előbbi figyelemre méltónak és tanulságosnak, utóbbi perverznek és veszélyesnek nevezte a filmet. Norbert Frei történész sajátos olvasatában A bukás olyan, mint az Indiana Jones-filmek, csak nem az archeológiát, hanem Hitlert teszi fogyaszthatóvá és triviálissá. A Le Monde korábbi főszerkesztője, Daniel Vernet a film kapcsán inkább a németek átalakuló történelemtudatáról ír: ebbe a sorba illik Günter Grass Ráklépésben című regénye is (amely többek között a második világháborús német menekültek megpróbáltatásait dolgozza fel - a tud. megj.), amelyet szintén azért támadtak, mert túllép a németeket kizárólag bűnösként ábrázoló kereteken. Vernet ugyanakkor úgy véli, egy tömeggyilkosról képtelenség életrajzot készíteni, mert tettei fényében irreleváns, hogy mivel töltötte az estéjét, milyen zenét hallgatott, és a vörösbort vagy a pezsgőt szerette-e jobban.

Berlin, 2005. január