Eszmehideg Führer-bunker
Pisztolylövést hallunk: épp ekkor a vezér titkárnője Goebbels kisgyerekeinek ad vajas kenyeret a bunkerfolyosón. Töprengek Wenders ingerültségén. Szenvedélyes, haragos, érzelmeket direktebben sugárzó, forró filmet kívánt volna látni? Mely dühösen kikel a nácizmus ellen? Nézőket okítana ujjfelmutatással a "sohasem tévedő" nagy vezér öngyilkosságának képével? Sajátos igény, és ha erre szükség van, nagy baj lehet Európában...
Nem látjuk a Führer halálát, csak elégetését és elkaparását. A hullát elkaparó snájdig tisztek fülsiketítő szovjet ágyútűzben karlendítve Heil Hitlert kiáltanak, miként egyik kedvelt, de (tévesen) árulással vádolt tisztje is a kivégzés előtt. Percek vannak hátra az ezer évre tervezett, eszmékre és hullahegyekre épült Harmadik Birodalomból. Néhányan seggrészegre isszák magukat a föld alatt, de a legtöbb tiszt józan, és makulátlan egyenruhájában tisztiiskolás vagy törzstiszti fegyelemmel lépdel, parancsot hallgat és parancsnokol. "Becsületem a hűségem!" A fűtés, a szellőzés, a világítás működik, a gépezet zümmögve dolgozik minden ember halála után is. A bunker - a filmbeli és a valóságos - az akkori technika csúcsa. Benne ezek a snájdig és vegytisztán buta, felhőtlen katonaarcok a Führer hatalmának titkáról azért elfecsegnek valamit.
Elárul, nem is keveset, a magába roskadt világuráról is a kiváló színész, Bruno Ganz hangjával és gesztusaival. A Vezér halála előtt katonatiszteket már nem akart látni. Szakácsnője és kedvelt titkárnői társaságában némán, nagyon fáradt mosollyal evett néhány falatot, majd politikai végrendeletet diktált. Ebben mindenét a Pártja kapja, és ha a Párt már nem létezik (ötlik fel benne a szörnyű gyanú), akkor a német nép. Melyet egyébként a nép "gyengesége" miatt kiábrándultan megtagadott, de ennyi ellentmondás még acéleszmeiségébe is belefért. Következetesen hű maradt vakon hitt ostoba szociáldarwinizmusához, mely szerint az emberi társadalom törvénye, hogy miként a gyengébb állat, állatfaj a dzsungelben, úgy a gyengébb ember, emberfajta elpusztul a társadalomban zajló létharc során. E "törvény" örökérvényű, sőt támogatandó, tehát a vesztes népet - legyen az akár a német - sajnálat nem illeti, csak megvetés.
A bukás épp azt ábrázolja hideglelősen, hogy a roskataggá "ágyú pofozott és háború cáfolt", minden hitében és próféciájában vesztes Führer következetesen ragaszkodik áltudományához a bunker legmélyén is. Vakhite acélkemény maradt, semmit nem tagadott meg nézeteiből. A film Hitlere nem klinikai őrült - ezt soha nem vallotta komoly történész -, nem is "öldöklő szadista", és hogy "gonosz" volt-e, a kérdésnek semmi értelme. Kártékonyabb: szociáldarwinista meggyőződésének, jeges fajelméletének vakhitű fanatikusa. "Nagy Eszméi" voltak, és felnőtt korától érzelmei már nem. Ordítóan hamis világszemlélet sokáig sikeres, gigantikus tömeggyilkosságokat vezérlő, varázserőt sugárzó "karizmatikus" nagyembere... Folytatnám, de lám, átkeveredtem a "történelmi Hitler" (John Lukacs) megítélésének parazsas terepére, holott e jéghideg film értékét, súlyát érdemes csak mérnem.
A bukás mindenesetre nem "karizmatikus" műalkotás. Hideg és józanul dokumentáris szándékú rekonstrukció a modern történelem egyik nagy erőszaktevőjének végnapjairól. A bunkerfilm minden eseménye, jelenete, figurája, párbeszéde a történelemkönyvekben részletesen olvasható, ezekhez nem is akar hozzáadni semmit. Néhány portrét igen: Goebbels alvezér felesége filmes, képi eszközökkel marad emlékezetesen riasztó. Führerénél csak ez a hat (!) kisgyermekét elvek miatt meggyilkoló asszony eszmehűbb. Minden igazán eszmehű eszmekatonának levetíteném e jelenetet: a számomra oly gyűlöletes "eszme" szót nem véletlenül halmozom. A Hitlert játszó Bruno Ganz alakítása filmtörténeti esemény. A vesztes, a csalódott, a vereséget is eljátszani kénytelen nagy ripacs utolsó, már csak ijedt tapsokat kiváltó szerepét rekonstruálja. Ganz természetesen nem halovány. Játéka a filmrealizmus diadala.
Korrekt és értelmes, hűvös hangulatú képeken didereghet a néző. Traudl Junge, a Führer utolsó napjainak gépírója nélkül a film nem létezhetne. Emlékezései fura belső fénnyel sugározzák, hogy egy értelmesnek látszó fiatal nő miként tudott nem gondolni arra, mi történik, és kinek-minek a szolgálatában áll. A másik ajánlott olvasmány Antony Beevor kiváló könyve: az angol történész közrendű élők és holtak emlékezéseinek gyakori idézésével emberközelibb olvasmány, mint a filmben is közreműködő Joachim Fest alapkönyve. Aki a fentieket ismeri, annak tehát hangvételével, szemléletével semmi újat nem hoz A bukás. Újszülötteknek viszont sokat mondhat.
"Oá, oá, oá!" Talán az is jobb, mint ha iáznánk. Én mindkét hangot hallom naponta. Az az érzésem, hogy Magyarországon ma mindenki politikai vénember, másrészt mindenki politikai-történelmi újszülött, aki semmit sem tud, és semmit sem akar megismerni a tévtanokon kívül. Ingyenjegyet nekik most. A Hitler-film hideg, mint egy sokat tudó és érzelmeit munka közben profimód elrejtő sebész produkciója. Sebészeti "műtárgyként" persze nem tud jelentékeny alkotássá válni, legfeljebb korrekt minősítést kaphat. Rendezője eminens sebész, aki a sikertelen operáció (a modern német történelem főepizódja sikertelen) befejeztével nyugodtan lemosakodik. A néző ellenben jobban teszi, ha nem mosakodik le olyan hamar, esetleg könyvekhez nyúl, olvas, töpreng. A bukást egyazon moziban vetíteném a karizmatikus Eszme-Vezér egyik tehetséges híve, Leni Riefenstahl régi, diadalmas Hitler-mozijával.
