KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK:

Dessewffy Tibor: Köszönöm a hozzászólásokat, üdvözlöm a fórum olvasóit....

Zszimeis: Ön egyike azoknak, akik rendszeresen publikálnak a "Mi is a baj ezzel az országgal?" témakörben. Ezek az írások (nem csak az Önéi) egyre pontosabban mutatnak rá azokra a dolgokra amelyek Magyarországot egyre reménytelenebbé teszik.

A teljesség igénye nélkül (és jómagam interpretációjában):

A politikai osztály öncélú, hatalomközpontú vagdalkozása és (urambocsá) korruptsága,
A magyar társadalom egyre mélyebb megosztottsága, a "Roncstársadalom" kilátástalansága és az a tény hogy ez az osztály nem politikai célközönség és sokak számára titokban létezik,
A magyar szolgalelküség (ld. panaszkultúra) és az ebből fakadó egyéni (nem közösségi) "sunyi lázadások"
A közösségi érdek elfogadottságának a hiánya, az önzés mint norma elfogadottsága.

Ön szerint hogyan lehet ezen változtatni (kell-e ezen változtatni), amikor nincs olyan elégedetlen társadalmi réteg amely elérhetné a kritikus tömeget?
Látja-e Ön azt a vezetőt aki elfogadottsága révén hosszútávú érdekeket tud érvényre juttatni a közeljövőben?

Dessewffy Tibor: Kedves Zszimeis
a diagnozissal egyetértek. Nyilván azért írom/írjuk ezeket a cikkeket, mert úgy gondoljuk, hogy van egy olyan játéktér, amit nem használunk ki, semmiképp sem determinált az, hogy éppen ott tartunk ahol...azt gondolom nem feltétlenül a tömegek lázadásában , proletárforradalomban kell gondolkozni---illetve aki errefelé keresi a megoldast az a Siralom Völgye felé kormanyozza magát... De azt érzékelem, hogy egyre több helyen es többekben fogalmazódik meg az az igeny, hogy ne hagyjuk elcsorogni az életünket teljesítmény nélkül....ezzel a Nagy Vezető iránti igényre is válaszolnék. Nem hinném, hogy egy vezető, egy politikus megoldast jelentene mindannyiunk számára. Ugyanakkor fontos a politikai elit teljesítménye--amelyről ha nem is vagyok nagyon jó véleménnyel, de azt is látom , hogy nem sokkal rosszabb mint amit az ország produkálhatott.

Cselepet: Kedves Dessewffy úr,

korábban a társadalomtudósok között divatos volt a kísérleti társadalomfejlesztés, az akciókutatás módszertana.
Ennek lényege (nem Önnek írom le, hanem az esetleg a kifejezést nem ismerő vitázóknak), hogy tudósok és gyakorlati emberek világosan meghatározott társadalomfejlesztő cél érdekében, jól körülhatárolt csoportban (lakókörzet, vállalat), jól megtervezett kísérleti programot indítanak. Közben folyamatosan figyelik, hogy a célcsoport hogyan változik a program hatására, és menet közben a visszacsatolások elemzésével változtatják, fejlesztik magát a programot is. A cél: kívánatos változások elérése a társadalomban.

Mit gondol erről a jószerivel csak angolszász környezetben honos módszertanról? Alkalmazható lenne-e "Magyarország kitalálására?"

Dessewffy Tibor: Kedves cselepet,
a regionális fejlesztés valóban egy nagyon fontos gondolat, talán nem véletlen, hogy a cikkemben is idézett és rám nagy hatást gyakorló Richard Florida is a társadalomföldrajz területéről érkezett. Tehát a területi fejl. rendkívül fontos, különösen üdvözlendőmnek tartanám, ha ennek során érvényesülne egy olyan komplex megközelítés, amelyben szerepet kapna a kulturális dimenzió, és ennek során a kreativitás fejlesztése.
Persze nálunk is van egy csomó kezdeményezés ebben az irányban, de az általam ismert példák inkább egy leszűkített technokrata megköztelítáést tükröznek.

Galaxishalo: Közeledve a 80-hoz semmi reményem nincs arra, hogy legalább néhány évet éljek egy évezredes (öngerjesztett) balsors nélküli Mo-on.Személyes, ésszel felfogott élményeim vannak Horthy regnálása óta minden etapról, a reménykeltő 1989-1990 évek óta pedig a reménytelen finálét szenvedem mint ember (mert mint állat meglennék: lakom, eszem, alszom), igen, alszom is, ha kikapcsolok mindent: tv-t, rádiót s ha tudom, magamat is. Másfél évtizede nem tudom elviselni, hogy ez az ország nem képes élni az először adódó lehetőséggel. Önmagunknak "akasztunk be", hogy még véletlenül se sikerüljön semmi, sírunk a múltunkon, szeretünk szenvedni, szenvelegni, ahogyan a külföldiek mondják: drámaian bánatos arcok járnak az utcán. Én sem tudok mosolyogni, mert olyan az ország politikai légköre, mintha herélt kakasok ricsajoznának azon a bizonyos dombon.
Ilyen hisztérikus légkörben nekem is őrült kérdésem van: nem kellene-e a választások előtti jelölésen a jelölteket pszichológiai, pszichiátriai vizsgálatnak alávetni. Nagyon sok munkakör betöltéséhez előírás a fent említett vizsgálat, nem sorolom. Nem fontos-e az ország vezetésében éveken át résztvenni? Milliók sorsa (életének minősége ) függ ezektől az emberektől! S kik kerülnek a politikai pozícióba (képviselőktől kezdve felfelé )? Mennyi kétes ambícióktól fűtött egyed kerül akcióhelyzetbe maradandóan! A milliók pedig ki vannak szolgáltatva a politikai osztály(?) cinikus játékainak. Amit az ember napról-napra hall, olvas, gyomorforgató!
Sokszor hallom, hogy ez mind "belefér". Mibe fér bele? A polgári demokráciába, az emberek nyugalmat szerető lelkébe?
Ha ez valóban ilyen kell hogy legyen, akkor egyszer s mindenkorra lemondok szavazati jogomról, illetve nem fogok e jogommal élni!
Elnézését kérem, hogy ily' sokáig raboltam idejét, de így legalább elmondhattam Valakinek, Önnek tisztelt Uram, akinek írásait kedvelem.
Üdvözlettel:aki a Galaxist csak hálójából szeretné látni.

Dessewffy Tibor: Kedves Galaxisháló,
az Ön "őrült" kérdése természetesen nem előzmények nélküli, lényegében a kult. cenzus bevezetését veti fel, amely a 19. században elterjedt volt. Csak akkor éppen nem pszich. vizsgálathoz, hanem írni-olvasni tudáshoz, illetve tekintélyes életkorhoz kötötték a szavazati jogot.
Megértem az indulatait, de szociológusként eltökélten akarok reménykedni abban, hogy arendszerváltás utáni évtizedekben lassanként normalizálódni fognak a dolgok.
Tudom, hogy nem egy népszerű véllemény amit korábban is írtam, nem tudom apolitikai elitet a magyar társadalomtól független, szeparált, izolált közös csoportnak tekinteni.
Nagyrészt olyanok a politikusaink, mint amilyenek magunk is vagyunk. Épp ezért akár pszichológiai vizsgához, akár PhD fokozathoz kötnénk a parlamenti képviselőséget, azzal nem csak sokakat kizárnánk a politikai pályáról, de az emberek nagy részét is megfosztanánk attól, hogy önmagukhoz hasonló vezetőket válasszanak.
Azt perzse felvethetjük, hogy ez nem lenne baj, de ezzel mégiscsak a liberális demokrácia alapértékeit kérdőjeleznénk meg.

Kedves Dessewffy Tibor!
Bizonyosan igaz az a közvélekedés, hogy a magyar emberek igazán kreatívak, szívesen vállalkoznak, elmélkednek újításokon. Mondhatjuk sokat tettek a világ haladásáért. Talán nem véletlenül használtam a múltidőt.
Én is úgy látom a rendszerváltás okozta stressz kicsit leblokkolta az agyakat és mintha várnánk valamire, a nem tudom mire. A minap olvastam Petri Lukács Ádám Népszavában megjelent Depresszó,szürkület c. publicisztikáját, melyben épp ezt a kérdést boncolgatja: begubóztunk a magunk sérelmeibe, de nem is engedünk be ide senkit, aki egy kis mozgást hozna a gazdaságba, kulturális életbe. Helyettünk a környező k-európai államokba áramlik e multikultúrális tömeg, hozva a frisseséget, a másságot, a megújulás lehetőségét.
Mi a véleménye erről, elég-e nekünk ha a tőke beáramlásának egyféle módjára (globálcégek) egysíkúvá, egyformává tevő gazdaságfejlesztésére hagyatkozunk, vagy inkább a sok apró tőkeinjekcióra, mely az individuum kreativitásából táplálkozva gazdagítja kultúránkat.
Köszönöm figyelmét:
Nóra

Dessewffy Tibor: Kedves Nóra!
A magam részéről sajnos nem vagyok abban annyira biztos, hogy a magyar emberek különleges minőséget képviselnének kreativitásuk és vállalkozó szellemük alapján. Látni kell azt, hogy Európában, illetve globálisan is hatalmas a verseny, és éppenséggel e tekintetben nem teljesítünk különösebben jól. Ennek számos oka van, egyebek között az a kulturális, társadalmi bezárkózás, és homogenitás, amelyet kérdése második felében Ön is feszeget. Hogyha nem hiszünk abban, hogy a kreativitás valami kizárólag biológiailag determinált képességünk, akkor el kell fogadnunk azt, hogy a sokszínű, izgalmas környezet, ha úgy teszik, a jón értelemben vett multikulturalizmus stimulálólag hat a kreativitásra, és ebben az értelemben a gazdasági teljesítményre is.
Richard Florida már korábban elített könyvének épp ez az egyik legizgalmasabb tézise, hogy a különböző kultúrák és szubkultúrák egymás mellett élését és interakcióját, mint kifejezett gazdasági előnyképző funkciót elemzi és írja le. Úgy, hogy igaza van.
Nem tudom, hogy mennyire egysíkú a tőkebeáramlás Magyarországon. Valószínűleg nagy különbség van a Nokia kutatólaborja, a McDonald's és egy Peter Gabriel koncert között. De az bizonyos, hogy a kreativitás problémáját kizárólag a multik által képviselt értékekre hagyatkozva nem fogjuk tudni megoldani.

Tisztelt Dessewffy Tibor,
"A brit Új Munkáspárt régi, 1997-es szlogenje itt is irányadó: oktatás, oktatás, oktatás" - írja.
Én ezzel egyetértek, de úgy látom, az oktatást a négyévenként leváltott kormányok oktatási miniszterei rendszeresen más irányba kormányozzák. (Úgy emlékszem, Magyar Bálint sem őrzött meg szinte semmit a Pokorni-minisztériumban kidolgozott koncepciókból, nagy figyelmet is keltett, hogy a kirúgások közepette az oktatási ombudsman a helyén maradt.)
Nyilván egyik oldal sem számíthat arra, hogy ráerőltetheti oktatási elképzeléseit a másik oldalra, mégis erre törekednek. 20-30 évre szóló, betartható megegyezés helyett.
Van-e esély valódi oktatási stratégiai lépésekre? Ön esetleg tud valamit, amiről a nyilvánosság még nem értesült?
üdvözlettel
T. R. Dunakeszi

Dessewffy Tibor: Kedves T. R.!
Kédésében megfogalmazott konszenzus iránti vággyal azt hiszem, mindenki egyetért. Természetesen vannak olyan ügyek, amelyeknek a logikája nem illeszkedik a négyévenkénti választási ciklusokhoz. A probléma abban áll, hogy az elfajult hangulati vitákba a politikai és szakmai elitek csak nagyritkán képesek ilyen közép- és hosszú távú terveket kikovácsolni. Lehet, hogy a magyar közegben realisztikusabbnak tűnik az, hogy az egyik tábor által elkezdett intézkedéseket a másik átfesi és kisajátítja a hatalomra kerülve. De ez még mindig jobb, mint hogyha teljesen elfűrészelné ezeket a kezdeményezéseket. Ilyennek tartom például a Sulinet programot, amelyet lehet, hogy az Orbán-kormány alatt nem fejlesztettek nagy lendülettel tovább, de legalább nem abortálódott és volt lehetőség egy magasabb szinten való folytatására 2002 után. Azonban - bár nem vagyok oktatási szakember - van még egy dolog, ami reményre ad okot, nevezetesen az Európai Uniós elvárások, illetve a külföldi szerződésekben testet öltő nyomás, gondoljunk például a bolognai folyamatra, amely ugyan rengeteg kalamajkát okoz, de mégiscsak EU-kompatibilissá fogja tennni a magyar felsőoktatási rendszert.

Geog: 0. Jó a Hankissra való utalás - de Hankiss volt az is, aki a magyar publicisztikába "behozta" a világméretű szcenáriók kérdéskörét is. Innen jön a kérdés: tudjuk-e, hogy milyen irányba megy a világ, vagyis tudjuk-e, hogy egyáltalán milyen országot akarhatunk?

(Megjegyzés: a Föld sorsáról különböző szcenáriók ismertek, de minden bizonnyal azokat a törekvéseket célszerű támogatni, melyek a kultúrák közeledéséhez vezetnek, megakadályozzák a természet és az elmaradottabb világok kizsákmányolását, érvényesíti a komparatív előnyöket, megakadályozza a monopóliumokat, pl. a méretek korlátozásával, a liszenszek idejének korlátozásával és hozzáférhetőségével. A gazdasági racionalitás és a stabilitás is azt követeli, hogy a "forró pénzek" mozgása ne váljon el a jelenlegi mértékben a reálfolyamatoktól.)

Geog
1. A lényegen nem változtat - de ahogy a Rubik-kocka eset is bizonyítja, valójában nem a kerativitásról, hanem az innovációról van szó. (genetikusoktól úgy emlékszem, hogy a föld populációjában az ilyen jellegű képességek - pl. kreativitásra való hajlam - egyenletesen oszlanak el). Az innováció viszont tanulható, de a kreativitáshoz a megfelelő környezet kialakítható, illetve a kreatív döntéshozatalnak is vannak kialakított technikái.

Dessewffy Tibor: Kedves Geog!
Köszönöm a kérdéseket. Előrebocsátom, hogy nem fogok tudni kielégítő válaszokat adni, mert az Ön által felvetett problémák rendkívül átfogóak. Úgy, hogy engedelmével csak vázlatosan reagálnék.
Ahogy én látom, a kortárs társadalomtudomány előtt álló legnagyobb kihívás éppen ez, megérteni azt a változó világot, az abban rejlő újszerűséget és folyamatosságot, amelyben élünk. Rengeteg izgalmas interpretációs kísérlet van. Négy-öt élet kellene ahhoz, hogy alaposan tájékozódjon ezek között az ember.
Egy idő után valószínűleg mindenki kidolgozza, vagy megtallja a hozzá közel álló, neki szimpatikus megközelítéseket, s onnantól kezdve ezeket próbálja tovább, vagy újragondolni.
Valóban ez egy fogalmi kérdés, elég nehéz a kreativitást egzakt módon minden kontextusra alkalmazhatóan meghatározni, de a lényeg az, hogy felismerjük a társadalmi közeg szerepét, s igyekezzünk ezt ami módunkban áll, úgy alakítani, hogy abból a közösség, illetve a nemzet számára előnyös helyzet alakuljon ki.  

Geog
2. Az adott kérdésben mellékszál, de valahogy kezelni kell: a fogyasztási javakat egyre kevesebb ember állítja elő, kérdés, hogy a kreatív szakmáknak mekkora a létszám igénye - érzésem szerint nem akkora, hogy felszívhatná a "felesleget" -- főleg, hogy itt nem felszívásról, hanem a legjobb koponyákról van inkább szó.

Dessewffy Tibor: Napjainkban tanúi vagyunk ennek a hatalmas átalakulásnak a foglakozásszerkezetben. Valóban egyre kevesebb ember képes a mindannyiunk számára szükséges alapvető javak előállítására, de azt nem gondolnám, hogy a kreatív szakmák nem képesek felszippantani ezt a populációt. Inkább talán az lehet a kérdés, hogy gazdaságilag mennyire életképes terepet kínálnak a felszabaduló munkaerő számára. Azonban bár fontos a kreativitás tekintetében ez a gazdasági felhajtóerő, de többről is szó van, az egyén szintjén örülhetünk annak, ha valaki gondolkodásra és alkotásra használja felszabadult energiáit, mintsem önpusztításra, vagy depresszióra.

Geog

3. Teljesítmény: a cikkből úgy tűnik, hogy itt üzleti teljesítményről/sikerről van szó. Ugyanakkor számtalan terület van, ahol ez nem így mérhető - ezek közül a legfontosabb terület tán a pedagógusok, különösen az ált. isk. és a középfokú oktatásban tanítók esetében.
Egy cégen belül ismertek azok a módszerek, melyekkel meghatározható, hogy az egyes posztokhoz milyen tudásra, képességekre, készségekre, viselkedési jellemzőkre van szükség ahhoz, hogy valaki sikeres legyen - társadalmi méretekben ez nagyon nehezen terjeszthető el. (Nagy a szerepe az "eredeti tőkefelhalmozásnak", az induló pozícióknak. Amíg a politikus nagybácsi többet tud segíteni a tényleges tudásnál és tehetségnél - addig nehéz a gyerekez bíztatni, hogy "tanulj fiam". Sajnos, a bulvár-mádia /van-e más?/ is a BB és VV sztároknak, a könnyen jövő siker ígéretének kedvez). tudem, ennek megváltoztatásához sok idő kell, mert a "jó példák bemutatása" ismert, unalmas. Ugyanakkor fejleszteni kell az önismeretünket, s ezt az iskolában kell kezdeni.

Dessewffy Tibor: Lényegi állításaival egyetértek. Valóban a kreatív társadalom sem azt jelenti, hogy minden tagja valami kreatív tevékenységet folytat, miként az ipari társadalomban sem volt mindenki iparos. Az európai példák azt is mutatják, hogy ez a kreatív átalakulás ugyanakkor csak ott lehet sikeres, ahol a társadalom többi részét nem teszik zárójelbe, nem írják le, és nem alázzák meg, hanem biztosítják számukra a normális élet, az egészséges önkép, és a méltányos életviszonyok összességét. Ezt nem nagyon volt időm kifejteni a cikkben, mert egy, illetve több írás témája lehetne, de ez az európai modell elég élesen szemben áll a szabad versenyes amerikai példával. A bulvár média hatása kétségkívül gyakran ijesztő példákat produkál, de azért látni kell azt is, hogy az emberek és a fiatalok nagy része kinövi ezt, vagyis nem bélyegez meg egy életre az, ha valaki keresekedelmi tévék műsorát is nézi. Ettől függetlenül komoly kérdés, és óriási kihívás, a színvonalas hétköznapi kultúra és a kreativitást szolgáló kontextus kialakítása.

Geog
4. Szolidaritás: ha arra várunk, hogy olyan gazdagok legyünk, hogy nyugodtan "áldozzunk rá" - kitolnánk a végtelenbe. El lehet ezt választani az esélyteremtéstől? Úgy gondolom, azokkal kell szolidárisnak lennem, akik önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe. Ebbe "bele kell férnie" egy egészségügyi alapellátásnak, olyan élet-szint biztosításának, hogy a gyerekeit mindenki iskoláztathassa. Az elsővel kapcsolatban álságos a mindenki számára egyenlő és ingyenes egészségügy teóriája - mert ez a gyakorlatban nem működőképes. A másodikkal kapcsolatban tudtommal hiányzanak azok a hatásvizsgálatok, melyek kimutatnák, hogy mi a hatékony forma: jövedelemtől függő vagy egyforma családi pótlék? Iskolában adott támogatás (tankönyv, sulitej, stb)? Családi adózás, beveztve a negatív adót? (Mert lehet, hogy valami nagyon szépnek és igazságosnak tűnik, csak éppen a társadalmi költségei nagyok, vagy épp a céljukat nem érik el.)

Dessewffy Tibor: Zavarbaejtően tágas tematika. Nem érzem magam intellektuálisan eléggé felkészültnek ahhoz, hogy a szociálpolitika szakkérdéseiben állást foglaljak. Azonban az Ön által leírt fő irányokkal egyet értek. Bizonyos, hogy meg kell határozni azoknak az alapellátásoknak a körét, amelyek állampolgári jogon járnak, és ki kell dolgozni azokat a technikákat, amelyek révén a differenciáltan miniőségi ellátás minél többekhez eljuthat. De még egyszer mondom: ezek olyan szakpolitikai kérdések, amelyekben nem vagyok kompetens.

Geog
7. Versenyképesség: nincsenek megalapozott elemzéseim, de úgy tűnik, a sikeres és ismert magyar "kreatívok" nem úgy indultak, hogy feltétlenül nemzetközileg ismert vállalkozások (projektek) legyenek. Azt hiszem, hogy (volumenben) fő irányként mások "vonataira", projektjeire kell felkapaszkodnunk (pl. nemzetközi cégek hazai stúdiói), s közben keresni kell a réseket - de nem állami mega-projektekként, hanem pl. a kockázatok finanszírozásával, ország-marketinggel, stb.

Dessewffy Tibor: Igaza van abban, hogy a sikeres magyar kreatívok nem feltétlenül a világhír ambiciójával ültek a tervező asztalhoz. Rengeteg véletlen és esetlegesség van a sikersztorikban, ennek ellenére nagyon fontos lenne tudnunk azt, hogy van-e a képességeknek és a készségeknek valami olyan regisztere, amelynek megismerése mások számára is segíthet a boldogulásban. Ez nem mond ellent annak, amit a kérdése második felében felvet, valóban fontos, hogy a világot ne en bloc megváltani akarjuk, hanem megtaláljuk azokat a réseket, ahol kiemelkedő teljesítményre is képesek lehetünk. Azonban azt is látnunk kell, hogy ez az állami oldalról felveti a prioritások problémáját. Például: a nemrég alakított Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal meghatározott öt olyan prioritást, amelyre az állami támogatásokat összpontosítani akarja a világsiker érdekében. Ezt a hagyományos általános elosztásban érdekelt intézmények, mint az MTA, azonnal támadni kezdték, mivel ez a prioritásokat kijelölő gondolkodás alapjaiban kérdőjelezi meg a korábbi elosztás logikáját.

josza1: Tisztelt Dessewffy úr!
Ön az un. alsóbb osztályokat az egy tál lencséhez hasonlítja, akiket nem bűn feláldozni a "magasabb cél" a kreativitás-alapú társadalom létrehozásának nemes céljáért.Én úgy látom, hogy pont ez a réteg az ami a rendszerváltás nagy vesztese és az azóta történt összes kormány, irányzat, irányvétel további ,társadalomtól való leválásuk mértékét növelte. Ök a húsban a csont. Ők
a változások áldozat-hozói az elhanyagolhaó, elhanyagolandó tényező.
Ők a társadalom rákfenéi egyben lelkiismeretfurdalásunk okozói.
Úgy gondolom semmi olyannal nem tudok azonosulni, ami nem foglalkozik a lecsúszott néptömegek felzárkóztatásával, amely újabb áldozatokra ítéli azokat, akik eddig is a legtöbb áldozatot hozták a "társadalomért"
Tisztelettel Josza1

Dessewffy Tibor: Kedves Josza1!
Attól tartok, félre olvasta a cikkben írottakat. Egyáltalában nem kívánom az ún. alsóbb osztályokat egy tál lencséhez hasonlítani, s tovább menve, ezt nem is tettem. Ha figyelmesen elolvassa a cikkben, illetve a korábbi kérdések kapcsán a szolidaritásról írottakat, akkor nyilván kiderül, hogy erkölcsi, de gazdasági hatékonysági tényezők miatt is úgy gondolom, hogy nem lehet a társadalom jelentős csoportjait egyszerűen leírni, kirekeszteni és figyelmen kívül hagyni. És ha úgy tetszik, felvetésével, ha kerülő úton is, de egyetértek.

pontifex_maximus: Tisztelt Dessewffy ur!

1.1 Ön a cikkében az "invenciórol, a szaktudásról, a munkárol és a kockázatvállalásrol" úgy ír, melyek a társadalmunk előrevivő tényezői lehetnek. Ezeket én "meritokrata tulajdonságoknak" hívom.
Azt szeretnem kérdezni : Ön szerint az elsinkófált rendszerváltás - az, hogy a kommunisták, es a Gyurcsány-félék az illegitim módon szerzett politikai tőkéjüket átmentették- nem éppen ezen elvek megcsúfolása, szembe köpése ? Az mszp minden tette [p.l. Gyurcsány ingatlan-üzelmei] azt sugalmazzak az embereknek : ej, mit munka, mit invenció! Lopni kell, mert aki nem lop az államtol, az a családjat lopja meg.
Ön szerint az mszp léte -ab ovo- nem az ön altal dicsért elveknek a tagadása ? Szerintem "mi az hogy, nagyon is ".

1.2. On mit var : ha az mszp valami csoda soran hatalmon marad, akkor a fenti elvek mennyire lesznek hangsulyosak egy esetleges baloldali kormany politikajaban ? Egesz konkretan : Orban 2002ben a gdp 1.13%-at forditotta kutatasra. Tavaly ez kevesebb volt, mint 0.8%.

1.3. On szerint erdeke-e egyaltalan az az mszp-nek, hogy fuggetlenul gondolkodo, anyagilag is fuggetlen reteg jojjon hazankban letre ? Ugyanis ezek az emberek kepesek lennenek onalloan gondolkodni es anyagilag [ertsd : munkahelyrol valo kirugas] sem lennenek zsarolhatok.

2. On emliti a tarsadalmi szolidaritast. Szerintem Magyarorszagon a nep 98%a szegeny. On szerint van ertelme elvenni a kozeposztalytol -aki az orszagot a hatan viszi- es az also osztalyoknak adni ezt a penzt ? Az also osztalytol nem varhato az 1. pontban emlitett innovacio, kockazatviseles. Tehat annak a penznek jobb helye van annal, aki megtermeli - a kozeposztalynal. Vagy megsem ?

A jelenlegi helyzet viszont az, hogy a kozeposztaytol [ami igen vekony] elveszik az eroforrasokat, azt az also osztalynak adjak. Ezzel mindenki a remenytelensegbe sullyed, es a felso osztaly [azaz egynemely "veres milliardos"] egy apatikus, remenyet vesztett tomeget "kormanyoz". Amely -apatiaja miatt- jobban pariroz, mint egy ontudatos, magaval harmoniaban levo kozeposztaly.

Nem az also osztalyok "felzarkoztatasa" ellen tiltakozok, hanem amiatt, hogy ez a szegenyseg szelen imbolygo kozeposztaly rovasara megy. Ez igencsak kontraproduktiv.

pontifex_maximus

Dessewffy Tibor: Lehetséges azzal tölteni az időt, hogy kommunistákra és fasisztákra bontjuk az ország politikai szereplőit, azonban, hogyha ezt mulatságos időtöltésnek is tartja valaki, nem látom ezt egy különösebben gyümölcsöző elemzési keretnek, megközelítésnek. Nem hinném, hogy bármelyik nagyobb politikai erő a nemzet tönkretételére szövetkezett volna, mivel már mindegyik volt kormányon, s a nemzet még mindig el van valahogy, azt hiszem, ezt a lehetőséget ki is zárhatjuk mostanra.
Óvatosabban bánnék a kutatás támogatásával is, bár lehet, hogy százalékosan az Orbán-kormány a költségvetésből nagyobb százalékot rendelt a kutatás-fejlesztéshez, a szocialista-szabaddemokrata kormány azonban bevezette az innovációs adót, amely újabb, s nagyságrendileg is nagyobb forrásokat nyitott meg a K+F szereplői számára. Egyetértek azonban azzal, hogy ez még mindig nem elég, miként Európában mindenhol, nálunk is tovább kéne növelni a kutatás támogatását, hogy a globális versenyben esélyeink javuljanak.

A szegénység pontos szociológiai definíciójának meghatározása komoly kihívás. Azonban bizonyára felderíti, vagy örömmel tölti el, ha jelzem, hogy az Ön által adott becslés, a 98 százalék némiképp túlzó, különböző meghatározásoktól függően a magyarországi szegénység arányát 15-35 százalék közé teszik a kutatók.

pontifex_maximus: Kerdes : On szerint hianyzik-e a tarsadalomnak az elitkepzes ?

Szerintem igen. Pelda: tegyuk fel, hogy az egyetemen tanitok es a diakoknak az exotikus kamat-derivativokat oktatom. A tema mint olyan, felolel majdnem mindent a penzugytol, a differencial-geometrian & sztochasztikus analizisen keresztul az objektumorientalt programozasig.
Azt, hogy ezt a gyerekek minel gyorsabban el tudjak sajatitani, extra motivaciora, elokepzettsegre es attekinto-rendszrezo kepessegre, onallo munkara, nyelvtudasra, stb van szukseguk.
Ezek CSAk az elitnel talalhatok meg.

Igenis, diszkriminalni kell : a legjobbakkal kell dolgozni, oket is meg kell hajtani. Csak igy lehet eredmenyt elerni.

Ja igen : hogy miert eppen kamat-derivativ ? Tobb tizezer-milliard EUR-s piac, nem kell hozza draga kiserleti eszkoz,"csak" a fenti ismeretek. Egy pont, ahol hazank kitorhetne es penzt csinalhatna ...

Dessewffy Tibor: Elit képzésre véleményem szerint is égető szükség van, különösképpen a felsőoktatás tíz éve tartó eltömegesedése veti fel ezt a problémát. Azonban én az elitképzést nem az általános képzés ellentéteként határoznám meg, hanem azon belül, meritokratikus kiválasztási mechanizmusok segítségével felépített, de a rendszerbe illeszkedő intézményekként gondolom el őket.
A Ön kamat-derivatív felvetése érdekes, bár nekem úgy tűnik, hogy a profitcsinálásra szakosodott, spekulációs kapitalizmus intézményei jól működnek Magyarországon. Ezzel együtt lehet, hogy igaza van, és a pénzügyi szolgáltatások területe kitörési pálya lehet az ország számára.

eszakifeny: A kreativitás érvényesüléséhez megfelelő légkör kell ez ma a hiányzik - az oktatás átállítása a bolognai rendszerre nyilván pozitív dolog de az ellenzék ezt is lehurrogja - azaz a kreativ légkör hiányzik - Van remény hogy ez változik??

Dessewffy Tibor: Ha azt gondolnám, nincs remény, felteszem, nem írogatnék ilyen cikkeket. De hogy korábban is válaszoltam már, ennek a légkörnek a kialakítását, a kreativitást, a teljesítményeket értékelő közhangulatnak a kialakítását nem érdemes mástól, mint saját magunktól várni. Látok erre különböző apró, de pozitív jeleket nagyon sok felé, de az kétségtelen, hogy egy hosszú út elején vagyunk.

czabafi: "Találjuk ki Magyarországot". Többnyire a megszokott magyar szűkkeblűségből fakadó fanyalgás fogadta a javaslatot. Az élet rendje szerint voltak olyan emberek, vállalkozások és városok, akik és amelyek szembenéztek ezzel a kihívással, de össztársadalmi stratégiáról elfogadott és mozgósító erejű nemzeti vízió nem született. Jobb híján maradt a reménykedés, hogy az egyéni és lokális stratégiákból összeáll majd egy sikeres Magyarország. Mára kiderült: ez nem így van. Bár sokat segít, ha bízhatunk saját képességeinkben, boldogulásunkban - egyre többen érezzük, hogy ez nem elég. Ahhoz, hogy az életünk ne a nemzet elsivárosodásának, Magyarország érdektelenné válásának történetébe simuljon, ki kellene találni, miként felelhet sikeresen a magyar társadalom a jelen kihívásaira..."


En azt hiszem a felelet erre ez is lehet:
Legelőbb is le kell mondani a "kicsinységrol" es "kicsinyességről".
Vissza kell utasitani a kételyeket, önvádakat, bűntudatot es különösen a félelmet az "idegenektol" meginkabb "hataron tuliaktol".
El kell hinni, hogy "Buda" csodalatos vilagitotornya legalabb is a Karpatmedencenek,
ha nem Europa nagyobb darabjanak ahonnan: tudas, josag, nagylelkuseg, emberszretet sugaroz
mindenki fele.

Ha ezt megteszitek es ha nem lesz annyi önző gáncsoskodó mint amennyi most van " a haza fényre derül."
Ne tegyen minden magyar valami mast mint a magyarsagot legfontosabbnak es ne sajnalja le azokat akik eloszor is magyarok es csak azutan masok, ha az a mas dolog nagyszeru dolog is.
Magyarorszag annyira lessz fenyes amennyire ti megengeditek: amnnyire ti szeretitek.

Dessewffy Tibor: Hadd kérdezzem meg: ahhoz, hogy visszautasítsuk a kételyeket, az önvádat, a bűntudatot és különösen a félelmet "az idegenektől" még inkább "a határon túliaktól" tényleg azt kell-e gondolnunk, hogy Buda csodálatos világítótornya Európának, vagy hogy az úr kalapján Magyarország a bokréta. Nem lehetne-e inkább mindazt, amit Ön is említ, és amivel én magam is egyetértek, visszautasítani, az egyenrangúság, az egymás kölcsönös tiszteletének alapján. Miféle önbecsülése lehetne az, amely mások lenézéséből táplálkozna. Ezzel együtt persze, nekünk magyaroknak a magyarság a legfontosabb, de ebből nem következik, hogy le kéne néznünk másnak a másmilyenségét.

Lescsi: Miért érdeke a média-értelmiségnek a politikai közbeszédben a pártok közötti konfliktust, mint szociálpszichológiai kórképet bemutatni?
Miközben mindnyája tudjuk, hogy a problémák megoldásának módjában lényeges különbségek vannak a pártok között. Nem is szólva arról, hogy még a koalíciós pártok között is.

Csak néhány példa a valódi problémákról:
- alacsony aktivitási arány a munkaképes korosztályban,
- a cigányság integrálása,
- a népességfogyás,
- a bevándorlási politika
- oktatáspolitika

hogy csak egyetlen témakörre szorítkozzak, a jövő humán erőforrásának kérdéskörérében.

Dessewffy Tibor: Kedves Lescsi!
Nem a pártok közötti konfliktust róttam fel, azt én is természetesnek tartom. Azonban az elfajult stílus következtében mára a konkurencia terepei teljesen kiszorították a kooperáció lehetőségeit, holott egy normális demokráciában ennek a két területnek, vagyis a pártok közötti konkurrenciának, versenynek és a kooperációnak, együttműködésnek együtt kell működnie, a kettő közötti határok finom hangolásával. Nálunk ez sajnálatos módon brutálisan eltolódott a konkurrencia és egymás démonizálásának az irányába. Ez épp azért probléma, mert így nem lehet mindannyiunk számára fontos kérdésekben dűlőre jutni, nem tudjuk kifutni a formánkat, kiteljesíteni azokat a lehetőségeket, amelyek benne vannak az országban.

Demosthenes: Kedves Dessewffy Tibor!

1. Magyarországot a rendszerváltáskor igenis "kitalálták".
A rendszerváltók álmát azonban a realitás félbeszakította. Álmodtunk egy saját, gazdaságilag és politikailag független Magyarországot.
Ehelyett politikailag függő, kis (jelentéktelen) ország lettünk. Ez a kis ország ráadásul szerencsétlen Amerika-Európa sasszéival még csak jó reputációt sem tudott kivívni magának.
Gazdaságilag még rosszabb helyzetbe kerültünk: a szocializmus alatt felvett adósságok visszatérítése rákényszerítette az országot a privatizációra, amely létrehozta a hirtelen meggazdagodott magyar vállalkozókat. Ezt követően pedig megindult a nemzetközi nagytőke beáramlása és ez abszolút gazdasági függéshez vezetett.
Kérdésem: Gondolja, hogy volt reális remény Magyarország "kitalálására"?

Dessewffy Tibor: Kedves Demosthenes!
Igen, azt gondolom, hogy van erre remény. Csak a saját álláspontom tisztázására: én a rendszerváltással bekövetkezett politikai és gazdasági fordulatot minden nyavajája ellenére pozitív változásnak, egy olyan lehetőség megteremtésének érzem, amelynek a kihasználása a mi dolgunk. Magyarán: ahhoz, hogy milyen is lesz a rendszerváltás végső társadalmi eredménye, az azokon a kezdeményezéseken is múlik, amelyeket a következő évtizedekben együttesen fogunk megvalósítani.

2. Demokrácia.
A magyar politikai közéletet jó közelítéssel sikerült kétszereplőssé alakítani. A demokrácia látszata azt követeli meg, hogy a két párt harcos ellenállásban legyen egymással, hogy a választók érezhessék: szavazatukkal igenis meghatározzák a jövőt. A hangzatos jelszavak mögött azonban nincs szociálisan érzékeny baloldal. Alapvetően mindkét párt lelkesen hirdeti a gazdasági liberalizmust, mint gyógymódot minden bajra.
Kérdéseim: Gondolja, hogy a multinacionális cégek érdekei egybeesnek a magyar nemzeti érdekekkel? Lát-e jelet arra, hogy magyarországon bekövekezhet egy szociálisan érzékeny baloldali fordulat?

Dessewffy Tibor: A multinacionális cégek érdekei bizonyosan nem esnek egybe a magyar nemzeti érdekekkel. A probléma abban áll, hogy a nemzetközi tőke, a multincionális cégek nélkül sokkal rosszabban állnának a dolgok. A valódi politikai kihívás abban áll, hogy olyan szabályozási és gazdasági közeget kell teremteni, amelyben az egyéni érdekek, multincionális vagy hazai, a közösség javát is képesek szolgálni.

3. Kreativitás.
Magyarországon nem a kreativitás hiánya okoz problémát, hanem a kreatív gondolatok megvalósításának lehetősége nem adott. Ez a kilátástalanság persze visszahat a szabad gondolkodásra is: ha ötletem megvalósítása minden valószínűség szerint kudarcba fullad, akkor nem is kezdek gondolkodni. A kreatív környezet megteremtése nem egyszerű, az Ön által kiemelt hangulati tényezők nem elégségesek. A kreativitás emellett nem is elég, szükséges az is, hogy a kreatív alkotások a rivaldafénybe kerüljenek. Ez összefüggésben áll a lehetséges fogyasztókkal is. Rossz példa de talán megérti: Michael Jordan jövedelme vajon hogyan alkulna, ha történetesen magyar volna és itt is élne?

Dessewffy Tibor: Egyet értek azzal, hogy egy ilyen kreatív közeg kialakítása sokkal bonyolultabb, mint egy sötét szobában a villany felkapcsolása, vagyis nem egydimenziós okságról van szó. Nyilván csak nagyon bonyolult és sokszínű mechanizmusok révén lehet bármilyen közeget, közgondolkodás és intézményrendszert megváltoztatni. Nálunk ráadásul valószínűleg mindháromra egyszerre lenne szükség. Kérdésére válaszolva természetsen Michael Jordan ha magyar volna is itt élne, nem jutott volna el oda, ahova eljutott, de talán Ön is megérti, egyelőre nem is ez a cél, hanem az, hogy a hazai iványi dalmák és báder mártonok minél sikeresebbek legyenek, dicsőséget szerezzenek saját maguknak és a nemzet számára.

4. Versenyszellem.
A jelenlegi gazdasági verseny a tömegtermelés és az egyre nagyobb cégek kialakulása irányába vezet. A software iparra például már rányomta bélyegét a Microsoft finoman szólva nem kreativitás és kisvállalkozás barát üzleti modellje. A versenyszellem egyáltalán nem arról szól, hogy legyünk jobbak a másiknál, gyártsunk jobbat, esetleg tegyük azt hatékonyabbá. Egyre inkább arról szól, hogy mielőbb szerezzünk befolyást egy piaci szegmens felett, majd aztán ezt a profit maximalizálására használjuk fel.
Kérdésem: a versenyszellem tárgya mi legyen? A megtermelt pénzmennyiség? Ez a kívánatos fokmérője a sikernek?

Dessewffy Tibor: A jelenlegi gazdasági verseny és tömegtermelés viszonyát némiképp bonyolultabbnak látom. Meglehet ma a Microsoft igyekszik monopóliumot gyakorolni, de ne felejtsük el, hogy alig 25 év alatt nőtt a semmiből a világ egyik legnagyobb vállalatává pusztán egy szellemi termék birtoklása révén. Ott van az egyre inkább tért hódító nyitott forráskódú szoftverek világa, ami éppenséggel tagadja, vagy épp az ellenkezőjéről szól, amit Ön említ. Tehát a helyzet bonyolult. Lehet a versenyt gazdasági sikerben és profitban mérni, azonban a cikknek épp az volt a lényege, hogy ezen belül a kreativitás szerepére hívja fel a figyelmet.

5. Szolidaritás.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy önszántukból nagyon kevesen szolidárisak. A magasabb jövedelműek jövedelme egyre magsabb, míg a szegények jövedelme nem változik. A társadalmi szolidaritás kérdése egyre inkább lekerül a napirendről itthon is.
Gondolja, hogy a politikai elit rákényszeríthető arra, hogy fokozza a gazdagok részvételét a közteherviselésben? Egyáltalán képes lehet erre?

Dessewffy Tibor: Habár a hedonista értékrend terjedésével a szolidaritás szerepe valóban csökkenni látszik, azt nem kell valami Istentől megváltoztathatatlan dolgonak felfognunk. A társadalmi olló szétnyílására, megállítására voltak sikeres próbálkozások a világban, pl. Amerikában a '90-es években, ez azt mutatja, hogy nem vagyunk teljesen eszköztelenek ebben. Amennyire ismerem ezt a területet, Magyarországon nem az a probléma, hogy a bankszektor az ötletek megvalósításából túlságosan nagy részt követel, hanem éppen ellenkezőleg, az elérhető kockázati tőke hiánya az, ami gátolja a fejlesztéseket.

6. Oktatás.
Magyarországon a nagyvállalatok és a betelepülő termelőegységek elsősorban betanított munkásokat keresnek. Nem céljuk egy kreatív fejlesztőgárda kiképzése, hiszen ez már rendelkezésükre áll - máshol. Ebben a környeztben elképzelhetőnek tartja, hogy a magyar állam kreativitást preferáló oktatási rendszert épít ki? Jelenleg magyarország egyik legkelendőbb árucikke a kutató. Azonban ez nem tükröződik a hazai gazdaság kutatás-fejlesztési tevékenységében. Ha már a megtermelt kutatókat (létező kreativitás) sem tudjuk itthon foglalkoztatni, akkor mit várhatunk a kreativitás fejlesztő programtól? Milyen gazdasági lemekkel lehet a kutató-fejlesztő munkát vonzóvá tenni?

Dessewffy Tibor: Az agyelszívás természetesen egy komoly probléma. Talán azokon a területeken kevésbé drámai a hatása, ahol a kutatóknak lehetőségük van direkt módon bekapcsolódni a piaci folyamatokba, a vállalkozások világába. Szintén segíthet valamit az információs technológia, amely lehetővé teszi, hogy a fejlesztők nemzetközi projektben vegyenek részt, anélkül, hogy elhagynák az országot. Ugyanakkor nem bánnám, ha Magyarország aktív részese lennek nemcsak az agy visszaszívásnak, vagyis a magyar kutatók hazahoztalának technikáin gondolkoznánk, hanem bekapcsolódva a nemzetközi hálózatokba, magunk is vonzanánk a román, ukrán, kínai és más nemzetiségű kutatókat Magyarországra. Ennek a feltételrendszere jóformán teljesen hiányzik, etekintetben még az agyelszívás megfordításánál is rosszabban állunk.

8. Sikeresség.
Pénzalapú szemlélet: Egy gazdasági koncepció lehet sikeres, amennyiben több pénzt termel. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ebből a több pénzből Magyarországon több marad. Nem jelenti azt sem, hogy a pénztermelő kapacitás fenntartható. Sőt, azt sem jelenti, hogy ettől mi, magyarok jobban élünk.
Ön mit ért siker alatt?

Tisztelettel:
Demosthenes

Dessewffy Tibor: Ennek a kretaív átalakulásnak az egyik fontos aspektusa az, hogyha minél inkább sikerül egy termelési folyamat kreatív szeletébe belépnünk, annál jobban kifizetődik ez gazdaságilag is. Egy designert, vagy egy divattervezőt ma már mindig jobban megfizetnek majd, mint ugyanannyi munkát végző adatkódolót.

Azsisali: A magam részéről Magyarország tragédiáját morális természetűnek tartom (pont ezért oly reménytelen a helyzet). A dolog minimum a kádári kacsingatásig, a kádári "fridzsiderszocializmus" engedményeiig (vgmk, pjt, melléküzemág stb.) vezethető vissza, amely korszak szétzilálta a még megmaradt morális tartalékokat, a munka maradék becsületét is. Magyarországon a szó valódi értelmében egyszerűen nem lehet bűntelenül élni. A napi élet szükségszerű velejárói lettek a kisebb-nagyobb stiklik, amelyekbe lehetetlen közállapotaink kényszerítenek bennünket. Ebben az országban szinte mindenkinek folyik a fejéről valamennyi vaj, ebben az országban alig van ember, akit ne lehetne megzsarolni, ha a hatalom úgy akarná. A fekete- és szürkegazdaság aránya, a fékezetlen, alig-alig leplezhető korrupció, a közhelyekkel operáló, demagógiába hajló, szakszerűtlen politikai elit, a kivagyiság, az érdekvédelmi rendszerek állapota, a nemtörődömség (a kosz, az igénytelenség) stb., stb.. egy irányba mutatnak. A fokozódó rendetlenség, fregmentáltság irányába.

Magyarországot végre (de nem Orbánviktori vulgáris értelmében) polgári országgá kellene varázsolni: ahol az emberek lehetnek becsületesek, ahol az adott szónak értéke és becsülete van, ahol a tisztaság, nettség, a rend értek, ahol a szolidaritás becses és megbecsült, ahol a bűn, a stikli nem megbocsátható csínytevés, és főleg nem a politikusoknál, ahol az adórendszer nem kényszeríti csalásra még az egyébként becsületes vállalkozókat is, ahol nem minden lokális-rentábilitási kérdés, ahol nincsenek a jog előtt "egyenlőbbek", ahol a meglévő keveset kevésként (azaz gondosan, mérlegelve) kezelik...

Nem folytatom. Kérdésem: milyen esélyt lát ennek a tragikus morális romlásnak a megállítására, milyen módon képzelhető el, hogy kialakuljon egy polgári (azaz a polgári attitűdöket preferáló) társadalom? Hogyan változtatható át ez a megállíthatatlannak tűnő bomlás valami integrálódási folyamattá?

Dessewffy Tibor: Kedves Azsisali!
Itt élünk ebben az országban, ezzel a történelemmel. Egyet értek azokkal a mentalitástörténeti sajátosságokkal, amelyeket leír, de talán összehasonlító szempontból a helyzet nem ennyire végletesen tragikus. Hogy mást ne mondjak: a magyar társadalom erkölcsi állapota nem hinném, hogy rosszabb lenne, mint bármelyik poszkommunista államé, sőt! (Részben egyébként a fridzsiderszocializmus engedményei miatt.) Valóban ez a kérdés, hogy hogyan változtatható át egyfajta integrálódási folyamattá az, amiben élünk, még akkor is, ha az talán nem megállíthatatlannak tűnő bomlás. Ismétlem: etekintetben nagyon termékeny, ha körül nézünk a világban, mert nagyon gyakran hajlamosak vagyunk idealizálni a nyugati társadalmak viszonyait. Az egyik első lépés lehetne az, ha saját életében mindenki megpróbálná felszámolni a panaszkultúrát, aminek egy egyszerű módja az lehet, ha napi három panasznál többet nem engedélyez maga számára, illetve azokat a mondatokat "hogy ilyen csak ebben az országban történhet meg" alaposabban átgondolunk, hogy tényleg így van-e. Tapasztalatom szerint a legtöbb esetben nemleges a válasz, máshol is vannak kátyús utcák, kutyaszar a fal mellett, szépek, és bolondok, csúnyák és gonoszok. Úgy, hogy ne adjuk fel a hitet abban, hogy lehet egy normális országot csinálni. Nagy feladat ez, de miért szaladnánk el a komoly kihívások elől.

Bono32: Kedves Dessewffy Tibor!
Mi a velemenye arrol, hogy tarsadalmunk tulsagosan pesszimista? Nagyra tartjuk magunkat, es sokszor irrealisan magasak az elvarasaink magunkkal, a tarsadalommal, az orszaggal es a vilaggal szemben. Keseruek vagyunk, mert ugy hisszuk nekunk tobb jarna es azt (akarjuk) hisszuk, hogy "bezzeg mas orszagok", "bezzeg mas nepek" mennyivel jobban elnek, mennyire baratsagosak egymassal, csak a magyar marja a magyart, irigy a magyarra...
En (eletem tobbnyire kulfoldon eltem le egyetemi eveim utan) ugy latom, hogy semmivel sem vagyunk rosszabbak es csak kicsivel elunk rosszabban mint a vilag "szerencsesebb" oldalan elok. Lehet az en normaim masok, nagyobb szelsosegeket lattam es a "kicsi" (ha lenne mertekegysege) ugyanakkora mint az otthon kesergok szamara az "oriasi"?!
Mindensetre egy tanar, rendor, takrito, kozalkalmazott nem el sokkal rosszabbul mint a tarsa a fejlett nyugati orszagokban (megha kevesebbet is keres).

Dessewffy Tibor: Kedves Bono32!
Azt nem tudom, hogy a konkrét példában igaza van-e. Attól tartok, egy közalkalmazott, egy takarító, egy tanár Magyarországon ma még jóval rosszabbul él, mint Európában, s itt nem egyszerűen arról van szó, hogy kevesebb tejet, kenyeret, akármit vehet a fizetéséért, hanem egyszerűen az életviszonyaira nehezednek a mindennapi problémák sokkal súlyosabban. Azonban az általános felvetésében igaza van. A mi mentalitásunk, világlátásunk, beállítódásunk nagyon gyakran, amelyet a netativizmus és a panaszkultúra jellemez, nagyon gyakran a gátját jelentik annak, hogy kihozzuk azt, ami bennünk van, hogy befussuk azokat a fejlődési pályákat, amelyekre amúgy lenne lehetőségünk. Ez bizonyos értelemben még annál is szomorúbb, mint amikor valakit egzisztenciális béklyók kötnek, mert itt tényleg csak a saját beállítódásunkon és a világlátásunkon múlik az, hogy belecsapunk valamibe.

e-mail-ben: Mivel szeretem a Szerzőt, s a téma sem érdektelen számomra, s a dolgozatából kitűnik, hogy átnyálazta a kapcsolatos nemzetközi szakirodalmat, szivesen cseréltem volna eszmét vele egynémely
kérdésben. Ám miután a dolgozat végén kiderül, hogy esélyünket sorsunk megváltozásához a Gondviselőtől(feltételezem ez alatt az Istent érti a Szerző) kaptuk, nem tudom van –e értelme nekünk embereknek
belepiszkálni a jövőnkbe.
Bízzuk ezt Istenre. Mi legfeljebb asszisztálhatunk nekije, ha a Szerző komolyan gondolja a Gondviselővel kapcsolatos kijelentését. Kár a kitételért.

Dessewffy Tibor: Kedves Olvasó!
Örülök, hogy valamennyire is érdekesnek találta a dolgozatot. Ha magából az írásból nem is, de talán az eddigi válaszokból kiderült: alapvetőnek tartom, hogy mi magunk nem egy központi politikai akaratra várva, pláne nem egy magasabb instancia szándékaiba bízva próbáljuk megváltoztatni a saját életünket, s ezen keresztül a nemzet jövőjét is. De ha már így kérdezi, akkor hadd mondjam el azt is, hogy oly sok kegyetlen játékát láttam a sorsnak, hogy nem kétséges számomra, hogy az egyéni akaraton kívül mindig szükségünk lesz jó adat szerencsére is. HOgy ezt a faktort valaki a gondviseléshez, az Úrhoz, a sorshoz, vagy a nagy Manituhoz attribuálja, az számomra mellékes, ami biztos, egyedül nagyon kicsinyek vagyunk a létezésbe vetve.
Egyúttel szeretném megköszönni az izgalmas kérdéseket. Be kell valljam, egyáltalán nem érzem úgy, hogy sikerült kielégítően válaszolni. Ez talán a képességeimmel, de bizonyosan azzal is összefüggésben van, hogy ez egy nagyon komoly és bonyolult téma, amivel én a magam részéről még jó ideig fogok birkózni. Nagyon szívesen állok az olvasók rendelkezésére. Köszönöm, hogy itt lehettem.

Dessewffy Tibor